Ocsovai Ferenc: Ornitofóbia

Ocsovai Ferenc

Ornitofóbia

Már gyerekként viszolyogtam ezektől a szárnyas
jószágoktól, mert mindig is volt bennük valami
bizarr – májra éhes, falánk, szúró-vágó csőrük
pedig rettenetes, svájci bicska-szerű fegyver
módjára meredt rám, mint parányi, jéghideg
szemük, mi még akkor is fenyegetően bámult,
amikor preparáltan, az idők végezetébe zárva,
szomorúan és vádlón néztek kitömött beggyel
felém a múzeumban, de még ha porcelán, pléh,
üveg, vagy más élettelen anyag képében láttam
őket, akkor is minden percben attól tartottam,
hogy nekem repülnek, ahogy egyszer tényleg
a Móricz Zsigmond körtéren pizzát ettem éppen,
és az arcom felé szállt egy pofátlan postagalamb,
mint a repülő bubópestis, vagy mikor Madridban
az El Retiro Parkban körbevették teli tányéromat
a verebek, ezek a másoknak édes, apró magevő,
bolyhos teremtmények, mert mások attól félnek,
hogy denevér mászik a hajukba, de éppenséggel
azoknak a szerencsétlen bőregereknek fehérjegazdag
agyvelejét falják fel a cinegék télen barlangok mélyén,
amit még nem is tudtam régen, mikor nagyanyáméknál
láttam, hogy az elvágott nyakú csirke kétségbeesetten,
mint egy zombi tör ki a kopott festékesvödörből –
meg a dögként korhadó, tollas csomókban foszló
rigó és fecske látványa sem túl romantikus, pedig
óvodás koromban egyszer egy fiókát megmentettünk,
ám valami megváltozott: ázott, gubbasztó lidércsibék
és fejetlen baromfiudvarok és szitakötőként csapkodó
papagájok és dühös tekintetű kanárik hada vett körbe:
sírtam és menekültem, mintha keselyűk vagy hollók
téptek volna szét előző életemben: mi másnak bájos,
ártatlan, jámbor, az nekem merő undor és borzadály,
bár ők nem tehetnek róla, hogy egy szájtátó kismadár
nekem a legkevésbé sem imádnivaló, még ha énekük
és tarka ruhájuk Isten legfenségesebb művei között is
foglal helyet, amit azért én jobb szeretek csak távolról
csodálni – téged viszont közelről akartalak meglesni,
ahogy engem bámultak ezek a sárkányszemű bestiák,
s önként aranykalitkádba röppentem volna, miközben
te szabadságot ígértél, ám orvul meggyűrűztél volna,
hogy díszpintyként a sarokban tarts, és ha unatkozol,
állatkerted részeként mutassak valami ócska trükköt,
vagy gyötörj, amíg struccként nem dugom homokba
orromat, és mint a fácánra, nem vadászol rám lopva,
de felfedte valódi ragadozó-lényed’ az átkozott tetkó:
mindegy is volt, hogy az sólyom, őszapó vagy gekkó,
mert láttam gőgös pulykalelked és peckes pávaságod;
hogy idomítani akartál, ám mint földigilisztával játszott
tyúkeszed velem a porban, mintha Kierkegaard rémálma
vált volna valóra Hitchcock horrorfilmjével kéz a kézben,
mert talán nem is ez a szárnyas raj rakott fészket fejemben:
mint dodó vagy pingvin botladozott felém egész életemben
az ösztön, hogy rám minden sziklaszirten és faágon
a magadfajta vérszomjas hárpiák és szirének várnak:
de szép hattyútáncod ronda varjúkárogás lett,
úgyhogy többé ne nézz engem már madárnak!

Ocsovai Ferenc verse legutóbb a Szöveten:


Discover more from SzövetIrodalom

Subscribe to get the latest posts sent to your email.

Vélemény, hozzászólás?