
Ocsovai Ferenc
Nagyvárosi korcs
Mikor dobhatom mellemről le a lángoló,
dögszagú és véres nesszoszi inget?
Mikor érzem majd, hogy séta közben
nem kúszik bőrömön köpés, fintor,
szitok gyanánt annyi sanda tekintet…?
Hisz’ nem voltam más szemében soha sem
elég jó, sem elég hazafi, sem elég őslakos:
nem lett belőlem mérnök, gyári melós,
villanyszerelő, rendőr, pilóta, lakatos,
de államtitkár és miniszterelnök sem lettem –
sem bankár, orvos, tábornok vagy mágnás,
vagy legalább sztár, celeb, influenszer, akiért
harsog egy stadionnyi őrült rajongói kiáltás,
hogy ha máshonnan nem is, hát a tévéből
és a lájkokból tudják, hogy én is létezem
(még akkor is, ha a deszka, a függöny,
a rivalda igazán sosem kellett énnekem),
hogy aztán eldöntsék a végén, megérdemlem-e
a tapsot, az éljent, a címlapot, a nőt, a virágot –
bár az is csak egy maszknak szólna, amit
a színész arcáról undorral letépni vágyott,
de csinálom, csaholok, mintha muszáj lenne:
mintha farkas volnék, nem pedig veszett félvér.
Mintha ez a megváltáshoz sikerrecept lenne
vagy kézzel kitöltött, tollal áthúzott kérvény,
mert ott suttogott az ígéret: „tanulni, tanulni”,
„hass, alkoss…” és „meglásd, eljő a te időd!”
Mint bábeli torony vagy szúrágta mamutfenyő:
hatalmas sóbálványom kacarászva összedőlt,
és ahogy csattant a földön, mint pogány totem,
kiszabadultak mind a törzsében lakó szellemek,
s megkérdék: ,,Tanítasz? Gyógyítasz? Mentesz?
Harcolsz? Uralkodsz? Vagy ha mást nem, a boly
hű tagjaként legalább nemzel egy-két gyermeket?
Mert tudod, még Spártában is volt régen az utolsó
rabszolgának a mezőn vagy az istállóban helye;
legalább az államnak volt megművelt földje,
izma és duzzadhatott kapzsi malacperselye,
és még Indiában is volt értéke a kaszton
kívülieknek; lehetett ő helóta vagy pária,
ha egyszer a fogaskerekek nem csikortak,
a hangya és méh pedig táncát helyesen járta,
de te? Mi a mesterséged? A Nagy Egészhez,
a kaptárhoz százalékot s hasznot mit teszel?
Őrzöd a házat, vadászni mégy, vakot vezetsz,
vagy pofátlanul csak mások tányérjáról eszel,
mint egy… ó, hogy te…? Ilyen van még?
Ez szakma? Ettől a világ jobb hely lesz?
Szent cél ez még, ócska eszme vagy csak
rongyokból sebtében varrt, naplopó jelmez?” –
faggatnak jobbról, balról, ahogy utcákon
és kocsmákon át bukdácsolva ballagok,
és egy pillanatra felém néznek, de csak,
hogy megállapítsák, mekkora kuruzsló vagyok,
amíg rideg patikamérlegen mérik tovább az élet,
halál, szerelem s dal sűrített, felboncolt lényegét
üres, megfakult szemekkel pózolva, mint sok
tudós, aki minden irigy titkot csípőből megért,
hogy elválasszák gondosan a búzát az ocsútól,
mint a Magaskultúra gazdái és felkent papjai;
akik kérdőre vonnak, mely kennelből vagyok,
hogy hol vannak törzskönyvem hiányzó lapjai,
amíg egymásnak márványból és rút mocsokból
kevernek hamisan ragyogó-csöpögő talapzatot,
és hímeznek-hámoznak, felszívódnak, ám előtte
kiűzik lelkem testemből, akár egy pokolfajzatot,
miközben egymással viaskodnak fejem fölött,
mint a vánok, ázok, titánok és zordon istenek.
Az előbb még rügyeket láttam az ágon,
de most már száraz levelek sincsenek,
én mégsem tudom, mikor pislogtam
balgán, hogy mikor lett vége a nyárnak;
hogy úgy adták csak nekem ezeket az éveket,
mint suhancokat egy meddő mostohaanyának,
akit ideig-óráig elviseltek, eltűrtek, de végül,
mint gézengúz ördögök futottak el tőlem,
a Remény, mint őslény, pedig már most
megrekedt a Holnap sziklája alatti
tengernyi mázsa tömör mészkőben,
bár mint buzgó kis lidérc vagy garabonciás
kopogtam minden ajtón: szívem jót akart,
a vendégsereg ráncos homloka mégis
szigorúan intett: „köreinket ne zavard”,
pedig nem is a tűzből kellett volna szikra,
csak, hogy adjanak némi halvány parazsat;
nem is a nektárt szomjaztam, csak egy
pohár bort (abból is az olcsót, a savasat),
de nem jutott éhes morzsa sem, így városról
városra, tanyáról tanyára kóboroltam tovább;
a dűlőkről a furcsa idegent zavarták el
bennem, a műhelyekből a naiv ostobát,
mígnem meztelenül, hogy egy küszöbre
borultam, az Igazság durván szájon vágott;
hogy a pálmára áhítozva sohasem kergettem,
mormolta, csupán csontként zörgő délibábot,
amikor minden kincsemet felégettem,
hogy zsoldosként engedelmeskedjek
a tébolyult és zsarnoki Parancsnak,
pedig nem is kellett soha a tizenkét
munka. Szeretetet koldultam csak.
Ocsovai Ferenc verse legutóbb a Szöveten:
Discover more from SzövetIrodalom
Subscribe to get the latest posts sent to your email.
