Ocsovai Ferenc: Mélységbe eltemetve (II.)

Az állomás parancsnokának, Erasmusnak, és az expedíciós bányavállalat néhány más meghatározó alakjának azonban az volt inkább az elképzelése, hogy a Marshoz hasonló égitesteken, ha nem is a felszínen, de mélyen a külső rétegek alatt és a sarkkörök vidékén találniuk kell valamit, bármit, ami segíthet nekik a túlélésben, ugyanis valójában már rég nem a garlamánok kipusztítása és a hazatérés volt a cél, hanem az, hogy minél tovább kihúzza valahogy még a rendszer, a kevesek pedig minél tovább maradhassanak hatalmon, mielőtt óhatatlanul kiderül az igazság a gyarmatokról és minden káoszba fullad majd. Mélyen, legbelül az állomás munkatársai érezték ezt, mégis elfogadták ezeket a játékszabályokat, hogy legalább az ő életük értelmet nyerjen és elviselhetővé váljon.

Erasmus nem is igen becsülte többre Nostradamust annál, minthogy az ő ügyüknek szócsöve legyen, és segítsen elhallgattatni az otthoni elégedetlenkedőket, valamint legitimálja küldetésüket. Voltak olyan szenvedélyes kutatók egyébként még Nostradamus mellett, akik szinten álomvilágban éltek, ám nem oly módon, hogy egy napon visszaszerzik az őshazát, hanem úgy, hogy még mindig rengeteg olyan dolog vár felfedezésre szerte a Naprendszerben, amelyre valahol rá lehet gravírozva már előre valamilyen mennyei erő által a szerencsés megtaláló neve, és amelyek csak arra várnak, hogy ők fedezzék fel őket. Abba nemigen gondoltak viszont bele,  hogy nem lesz már sokáig olyan utókor, ami ezeknek az idealista, öncélú tudósoknak a buzgó munkásságával kezdeni tudna bármit is, a gyarmatvárosok napjai ugyanis meg vannak számlálva, és ez alól a Marson pár éve létrehozott főváros, Árészpolisz vagy a közelükben fekvő Neurbánosz ugyanúgy nem lesz kivétel, mint a már több, mint kétszáz éve létező Glaciátum az Európán, vagy a Titán pusztájában álló Prométheión és Epimétheión ikervárosai.

Ilyen szenvedélyes és tehetséges, ám éppen emiatt némileg naiv és elvakult kutató volt Celsius is, aki a geológián kívül a fizikában és a kémiában is jártas volt, és közeli jó barátjával, a karbantartó mérnök és szintén ásványtanban jártas Paracelsusszal együtt alig várták, hogy végre megtudják, ezúttal mit rejtegetnek a minerobotok számukra. A legutóbbi alkalom óta viszont, amikor a minta felszínre hozása emberéleteket is követelt, különösen odafigyelt a vezetőség arra, hogy megtegye a szükséges óvintézkedéseket, és az állomásorvos, Anselmus is jelen volt a kiemelés során. Celsius, aki számos tudományterülethez értett, ugratta is vele párszor Paracelsust, hogy neki kellene orvosnak lennie ezzel a névvel.

A latinos hangzású nevek ugyanis nem véletlenek: a garlamánok pusztítása nyomán mindössze néhány fontosabb név maradt fenn az írott történelemből, amelyekhez vissza lehetett nyúlni a régi világ pop- és tömegkultúrájának pusztulásával, amelyből annyi maradt fenn, amennyire emlékezni tudtak még a traumatizált bolygóközi emigránsok. Ráadásul a latin, mint közös nyelv visszaállítása egy modernizált, egyszerűsített formában kézenfekvőnek és praktikusnak is tűnt, mint afféle kompromisszumos megoldás. Ezt az új „lingua francát” neveztek el szolarotinnak, amiben a latin „nap” szó is felfedezhető, és aminek egy titanián és egy europán nyelvjárása is létezett, de már szintén kialakulófélben volt a missziósok körében a kettő gyarmati keveréke, a marszisz dialektus. 

A különbségek száma viszont minimális volt, hiszen a Naprendszerbéli Emberállamok Uniója, vagyis a NEU a tömegkommunikáció és a média befolyásának, illetve az Uninet nevű interplanetáris hálózatának köszönhetően annyira egységes volt, mintha csak egyazon bolygó vagy város lakóiról lenne szó. Voltak azért jelei a problémáknak, amelyeket Paracelsus és Celsius általában Columbusszal, egy volt régésszel vitatott meg, aki szintén az állomáson dolgozott. Talán a férfi mindössze csalódott volt amiatt, hogy nem tudott többé a szakmájában elhelyezkedni, és a jobb megélhetéssel kecsegtető kutatói bányászat felé fordult, de tény, hogy erőteljes kritikákat fogalmazott meg a rendszerrel kapcsolatban. Nostradamus is csatlakozott ezekhez a kerekasztal-beszélgetésekhez olykor, de ilyenkor általában a többiek óvatosabban bántak a szavakkal, mert a művészlélek az emberiség új hajnalának elkötelezett híve és a kormányzat lojális polgára volt, aki továbbra is hitt abban, amit Erasmus és a többi heptiped parancsnoka szilárdan hangoztatott.

Columbust végtelenül aggasztotta, hogy gyakorlatilag az élet minden területét egy-egy monopol helyzetben lévő cég irányította, amely az évek folyamán bekebelezte valamennyi vetélytársát, és ez a mezőgazdaságtól a ruhaiparig és a technológiától az építészetig mindenben így volt. Ugyanígy kétségei voltak az egyre inkább kinyíló társadalmi olló miatt, hiszen észrevette, hogy egyre inkább elsorvad a középosztály, és nem létezik más, csak egy könnyen manipulálható és emberi masszának tekintett tömeg, illetve egy szűk és születési előjogokon működő mágnáselit. Egyre korlátozottabb volt emellett a társadalmi mobilitás is, és ha valaki nem tudott bekerülni egyik szélsőséges osztályba sem, és nem tudott felemelkedni, de leszakadni sem a többiektől, akkor az egyaránt idegennek érezhette magát, akit jó eséllyel kinéztek később a kozmoletároknak és a globoáziának fenntartott helyekről is, legalábbis ahogy Columbus keserű szájízzel gúnyolta ezeket a társadalmi rétegeket.

Azt sem értette, miért tiltották el a nőket a gyarmatosító missziókban való részvételtől, bár a hivatalos álláspont az volt, hogy nem lehet egyetlen potenciális anya életét sem veszélyeztetni törékeny és demográfiailag kétségbeejtő társadalmainkban. A biztonságra és a külső fenyegetésekre való hivatkozással pedig sikerült elhitetniük azt is az emberekkel, hogy ezt az áldozatot bizony mindenkinek meg kell hoznia. Az állomáson dolgozó Aquila, aki kommunikációs asszisztensként dolgozott, valamint a sejtbiológusként ténykedő Theodora, Lazarus jobbkeze is csak azért tartózkodhatott a férfiakkal együtt a Marson, mert befolyásos pártfogók segítették őket ebben. Concordia, Erasmus parancsnok lánya státuszánál fogva szintén esélyt kapott arra, hogy a személyzet tagja legyen érthető okok miatt, a karakán és akaratos lány ugyanis addig nem nyugodott, amíg apja, aki természetesen féltve őrizte egyetlen gyermekét, nem fogadta fel őt kódfejtő és karbantartó operátorként azzal a feltétellel, hogy Concordia szinte mindig mellette maradjon.

Az előzetes számítógépes jelentések alapján áttörést ért el a küldetés a heptiped fúrása során, és valahol, olyan három-négy kilométeres mélységben elképesztő leletekre bukkantak. Korábban elképzelhetetlen lett volna hasonló technológia az emberek kezében, azonban az eltelt évszázadok alatt hatalmas léptékű fejlődés következett be, így a Titánon lévő búravárosok mélyén például sokkal nagyobb, összefüggő telepek terültek el a föld alatt annál, mint ami a felszínen látszódott, miközben az Európán inkább levitáló, telekinetikusan a levegőben tartott lebegővárosok alakultak ki. Ennek következtében egyértelmű volt, hogy előbbi holdon a bányamérnökök, az utóbbin pedig az űrpilóták szerepe értékelődött fel; közéjük tartozott Grotius bajtársa, Angelus is, aki korábban vadászpilótaként dolgozott, a fúrótársaság szolgálatában azonban fuvaroskapitánnyá lépett elő, és kereskedelmi hajókat navigált, amelyek a kibányászott ásványkincseket, a heptipedeket, és egyéb nyersanyagokat szállították, amíg a gyarmatőrök maguk a katonai flotta tagjaiként utaztak egyik bolygóról a másikra, illetve a fúrótornyok és a missziók személyzetét is utóbbiak csoportosították át, amennyiben szükséges volt.

Ha valaki a NEU haderejének szolgálatában állt, sohasem nyugodhatott, és mindig harckészültnek kellett lennie, hiszen a garlamánok bármikor felbukkanhattak egyik vagy másik holdon az emberi városokat veszélyeztetve, amely teljességgel érthetetlen volt, ahogy egyszer a legénység csillagásza és navigátora, Copernicus magyarázta társainak, ugyanis egyáltalán nem volt nyoma sem űrhajóknak, sem bármiféle égi mozgásnak a kijelzőkön és a műholdak adatbázisában. Amikor viszont felriadt egy-egy ollanóccsorda valahol a Titán kősivatagjaiban, vagy az Európa tengereiből a felszínre tört egyik-másik gejzírbálna vagy oktogintopusz, ez a több tucatnyi karral rendelkező, polipszerű, gigantikus lény, akkor tudni lehetett, hogy garlamánraj ólálkodik a közelben. Láthatólag bárminemű zord időjárási és légköri viszonyokhoz hozzászoktak, mintha egyenesen ragadozóknak képezték volna ki őket, viszont társas kapcsolataik és intelligenciájuk ellenére egészen bizonyos volt, hogy nem alkottak értelmes, diplomáciai kapcsolatfelvételre vagy űrutazásra alkalmas civilizációt az embereknek tudomása szerint. Ez volt a legkülönösebb a dologban.

A minerobotok megközelítették az állomást, és a szokásos sterilizálást követően megérkeztek az egyik külső laborba, ahol Theodora, Lazarus, Celsius, Anselmus és Paracelsus már kíváncsian várták őket. Készenlétben állt azonban Grotius, Erasmus, Anonymus és Angelus is felkészülve egy esetleges katonai beavatkozásra, miközben a tudósok lassan megvizsgálták azokat a kőtáblákat, amelyeket a kis droidok találtak. Megdöbbentő volt az eredmény. Egyértelmű volt, hogy nem csupán egyszerű kőzetmintákról van szó, hanem egyértelműen mesterséges alkotmányról, amely még csak nem is töredék volt, hanem egészben fennmaradt, ovális alakú tábla, rajta ismeretlen szöveggel, amelyet mértani precizitással véstek rá. Kétségtelenül nem lehetett földi eredetű. Egyeseket a tudományos kíváncsiság fűtött, mások lehetséges veszélytől tartottak, de olyanok is akadtak, akik reménykedtek benne, hogy ez a tábla talán választ adhat a garlamánok feltűnésére, vagy legalább segítségre lehet az elpusztításukban.

Megpróbálták megállapítani a tábla korát, azonban a mérések sikertelenek voltak, ugyanis egyszer több százezer évet jeleztek a műszerek, másszor viszont azt, hogy a vésetek és faragványok a közelmúltban keletkeztek. Olyan volt, mintha a lelet valamiféle kvantumállapotban lebegne, és mindig éppen az ellentétes értéket venné fel. Hasonló volt a helyzet az összetétel megállapításánál is, és éppen úgy, ahogy Celsius és Paracelsus nem jutottak eredményre a kormeghatározásnál, úgy az ásvány anyagát sem sikerült megállapítaniuk, és egyetlen ismert képlettel sem tudták azt felírni, így végül egész egyszerűen tartaritnak nevezték el a kőzetet az ógörög Tartarosz után. Ugyanakkor két dolog feltűnő volt a kőtáblával kapcsolatban: az egyik az az erőteljes, és szintén ismeretlen eredetű sugárzás, amelyet Lazarus segítségével fedeztek fel, a másik pedig a biológusok és Anselmus által felfedezett DNS-lenyomat, amely szintén nem illett semmiféle olyan genomhoz, amit a Titánról, az Európáról, vagy a Földről ismertek, mely utóbbira szintén akadt volna példa, hiszen nem egy fajt mentettek át az új lakóhelyekre annak idején, afféle Noé bárkájához hasonló módon.

A parancsnok igyekezett távol tartani lányát a rejtélyes objektumtól, Concordia azonban, aki egyébként nyelvészdiplomával rendelkezett, úgy érezte, végre megcsillogtathatja tudását. A zseniális kódfejtő képességeit ugyancsak több ízben bizonyító Aquilát és az exarcheológus Columbust is sikerült rávennie arra, hogy megvizsgálják a leletet titokban, aki utóbbi régészismereteinek legjavát igyekezett leporolni, hogy az ismeretlen civilizációt tanulmányozhassák, bár eleinte a férfi szkeptikusan vonakodott az akciótól, amely akár az állásukba is kerülhet. Paracelsust környékezte meg a lány annak érdekében, hogy bejuthassanak a laborba, de nem kellett neki sokat könyörögni, mert tulajdonképpen már jó ideje összemelegedett a bányamérnökkel egyébként is, így éppen kapóra jött kettejük viszonya. Miután szkennelt másolatot készítettek a tartarittábláról és kiosontak, azonnal elkezdtek dolgozni a fordításon. Ezzel párhuzamosan pedig a többi tudós, aki mit sem tudott a titkos munkálatokról, ugyancsak szorgosan dolgozott rajta, hogy elkészítsék az üzenetet író lények genetikai profilját.

A szövetekből vett minták alapján megállapították, hogy bármilyen fajról is van szó, a sejtek frissek és élők, ami azt jelenti, hogy nem egy elpusztult civilizáció leletével van dolga a heptiped dolgozóinak, hanem valós idejű kapcsolatfelvétellel. Eközben a két nő a volt régész társaságában sikeresen megfejtette a kódnyelvet, amely egy kissé az ókori ékírásra és a hieroglifákra emlékeztetett. Kiderült, hogy a több kilométeres mélységben élő lények szeretnék lehívni magukhoz a felszín embereit, mert udvariatlanságnak vélik, hogy meg sem kérdezték őket, ám folyamatosan megzavarják őket nyugalmukban. Amikor Erasmus elé álltak elképzelésükkel, az őrültnek nevezte őket, és felháborodott azon, hogy a háta mögött kezdett magánakcióba Concordia, ám hamarosan újabb szövegrészletet sikerült megfejteni, amely arra vonatkozott, hogy ha igazán kíváncsiak az igazságra, tanulják meg érteni is a táblát, ne csupán olvasni, mint eddig tették.

Ocsovai Ferenc prózájának előző része a Szöveten: