Maros Márk: Kőtáblánk homálya

Beszélgetésünket, mintha már

követelnék, sétálunk ketten

egy parkban, fogalmam sincs

merre vagy miért, a közlés

kényszere nyelvet ölt ránk,

cérnájával fojtogat kedvesen,

fogd meg ezt kérlek, mondod,

mégsem adsz kezembe semmit,

milyen nap is van ma, hányom

a csöndet, kőtáblánk homálya

tündököl felettünk, miközben

megyünk, akár a párok, ők

talán azt hitték, ismerlek téged,

de nem, hiszen te sosem lehetnél

az enyém, bár én a te foglyod

vagyok, ezért most elképzelem,

ahogy elállom előled a Napot,

majd, mint aki megelégelt mindent,

bogarat ültetek a füledbe,

és mielőtt még nagyra nőhetne

végleg beléd fojtom a szót,

hiába próbálsz rajtakapni,

én már csak a szóközöket írom.

Maros Márk verse legutóbb a Szöveten: