A nyári, krémes-habos kisasszonykák fényes kacagása
még itt cseng-bong a fülemben, orromban sültgesztenye-illat,
e koromtérképes falak közé szorult, alkonyba fakult téren,
hova mint koszlott, lusta, vemhes macska, úgy,
lopva-toppanva érkezett az ősz Párizsból a teraszra,
s most hidegen-ridegen csillog az esősikálta járda mögötte,
akár ajándék rózsacsokron a csábítón fénylő tapadófólia.
Ülök a kávém fölött, fogadj örökbe tekintetű lányok,
vigyen haza valaki nézésű asszonyságok közt, itt,
a huzatban, félénk szemreflektoruk fókuszába fixálva,
megannyi feszítve várakozó, felajzott csellóhúr előtt,
ülök rezzenetlen, lehajtott fővel, konflisra vágyva,
vidámnak mutatva magamat, mosolygónak, mialatt
adybandisan növekednek szemem köré a pandakarikák.
Köves István verse legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?