KRITIKA

A. Gergely András: Világtervezés, sátán, önismereti gravitációk (Földényi F. László: Newton álma c. könyvéről)

Lehet-e egyetlen metszetben a teret és időt, képzeletet és misztikumot, teremtést és önismeretet, transzcendens és fizikai alapkérdéseket a művészi válaszadás szándékával egybefoglalni? A (talán renegát) válasz erre lehet akár egy tisztán matematikai képlet is, de komplexebb világszemlélettel akár egy alkotói portré vagy egy művészi világkép megjelenítése is feleletként szolgálhat. Ha már „egyedül a gondolat képes szörnyetegeket (monsters) teremteni, az érzelmek (affections) soha” – nos, nézzük akkor ezt Földényi F. László új esszékötetében,[i] ahol William Blake Newton című metszetéről mondja el az alkotás keletkezés- és jelentéstörténetét. De nemcsak erről, hanem még tucatnyi alapműről, korszakról, jelképhasználatról, a legnagyobb alkotókról, a legjelesebb gondolkodókról és a kortársakról is. És mintegy „mellékesként” a 18-19. század fordulójának szellemi irányzatait, a romantika és a villódzó racionalitás nemzeti párharcait, a festészeti és irodalmi korváltások filozófiai interpretációit is beépíti a műbe, feltárva talán mindazt, „amit a felvilágosodás mégsem világít meg”. Hatásosan tudatosítja, hogy ha Blake – szemben Newtonékkal, akik a „végtelent akarták végessé szelídíteni” –, „mindig is a végesben akarta fölfedezni a végtelent” (58.), akkor eszélyes is az efféle teremtmény, aki emberből épp annyira összerakott, mint a gesztusok, mimika, jelképek világából. Földényi Newton álma című kötete fergeteges esszéisztikus tudáskalandként ezt a felfedezés- és rákérdezés-élményt kínálja.

Blake olyan lényt formált meg Newton „alakjában”, aki „egyidejűleg áll a semmiben és a valamiben; aki öntörvényű alkotó, miközben kiszolgáltatott teremtmény is” (59.). Az önmagát is megformáló Teremtő így kettős függésben határolja saját lényét és a teremtett világot is. A Blake készítette sorozat Newton című színes nyomatán (reliefen), majd a színezett és egyénített változatokban messze nemcsak a fizikus-matematikus-világképalkotó bemutatását részletezi és értelmezi Földényi, hanem a kor romantika és mitológia közötti szellemi irányzatainak is foglalataiként szolgáló jelképtárat. Akár ezzel az egyetlen művel, akár a sorozattal, akár a további tervein, rajzain megjelenő figurák párhuzamaival, szituációs azonosságokkal, környezeti egyezésekkel, eszköztárral is megtámogatja Blake azt az elszánt ellenérzést, melyre rábízhat racionalizmust, teremtő messiáshitet, a tervezhető világ értelmi őrét és alkotóját, a végtelenből kimérhető arányok sehol sem létező rendjét is. Nem kézművesség ez (Blake a kor jeles rézmetszője és illusztrátora is, nemcsak költője), hanem a mechanikus renden túli képzelődés és képzelet saját világa, ahol minden átalakítás egyben imaginációs térjáték is, de éppígy a teremtés attribútuma is. A kreativitás isteni körzője egyben a teremtés fenyegető eszköze is: Newton is kimér és demonstrál, az ésszerűség diadalával jut céljához, olykor már fenyegető szabályosság az ittléte is, a mérés áldozatává lesz… „Newton mérése Blake számára olyan, mint az újkori történelem: teremtve pusztítás. És ezzel kellett fölvenni a harcot. A mérést pusztító teremtésbe kell átfordítani” (81-82.).

Kevés szó is túl sok a recenzenstől, hát még amikor egyszerre van jelen költészet és festészet, fizika és csillagászat, mértan és esztétikai kifejezési örökség – Földényit azonban jó olvasni, leginkább csak Tőle kéne idézgetni! Még akkor is, ha alap-üzenete a teremtett világ főszereplőjéről, a mérhető világ univerzumáról, Newton motívumairól és Blake poétikai univerzumáról, Milton Elveszett paradicsomáról, az antihős egy típusáról, Nárcisszusz klasszikus és modern megjelenítéseiről úgy szól, hogy valamiképpen minden részfejezet visszatér Blake Newtonjához, aki e téren mindvégig megmarad a közvetítő, a tolmács szerepét betöltő szereplő, s aki már két évszázaddal az egzisztencialisták és anarchisták előtt mert és akart is individualista lenni, javarészt vállalva még a maga űzöttségének sorsdöntését is. Ennyiben lehetne a newtoni figura félisten-egzisztenciájú típusára utalni (név, hírnév, ugyanakkor „egy Valaki” is), amelyben szerepet nyer az ember természethez kötöttsége és istenektől függése, másik oldalon pedig a kultúra és civilizáció olyan láthatatlan paraméterei érzékelhetők csupán, melyek „a szabadság felé segítik az egyed hitelességének meglepetéseit” is (az irodalomtörténész Wernitzer Julianna találó összegzésével élve).

Ez a hármashangzat azután több esetre érvényesen is visszatér. Ahol a kép szerepel, ott mindig a közelből, részletből, értelmezésből induló ráfutás kap teret, ahol pedig analógiák, kontrasztok kínálkoznak, ott is megtesz egy körjáratot, de visszatér a kép közös értésének kísérletéhez, az elemek, komponensek, jelentéshorizontok újraformálásához. A Newton figura közléstörténeti háttere, az előképek, az azonosulásra és közös értelmezésre törekvés együttgondolkodásra ébreszt és a kor uralkodó eszményeinek, sikeres ideáinak, lehetséges stílusrétegeknek – pl. a témák sematizálásának, a mértani ábra jelentéssel megtöltésének, a matematizálható elemek rendezésének, a képszerkezet és a kompozicionális rendezettség tartalmainak stb. – kibontási lehetőségeit kínálja. Blake hol Milton felé kanyarodik el, hol a Michelangelo-eszmény jön szóba, máskor orvoslás vagy a téralkotó művészetek (a „forradalmi építészet”, a piramis, a Gesamkunstwerk előhírnökét sejtető alkotó, a látás rendszere, az érzékelés kitágítása épül rá modern filozófiai aspektusokkal, Heideggerrel, Nietzschével, stb., de azután a soron lévő fejezet ismét a Newton című grafika keletkezésének hátterét vagy kompozicionális elemeit folytatja a kibontásokkal.

Blake nyomatát Földényi nyolc nagy fejezetben veszi elő újra meg újra. És csöppet sem tűnik redundánsnak, sőt éppen attól teremtődik meg a szöveg méltósága, hogy mindig marad még mivel foglalkozni, elemzően értékelni. A nagyobb fejezetenkénti összefoglalók is valamelyest sűrítik a komplexitást: a világteremtés és -alakítás eszközeként a körző válik meghatározóvá, a francia forradalom eseményei nyomán viszont a teremtmény sikereit kevésnek ítéli Blake, s amikor a kor tükrében a teremtés pillanatnyi állapotát egyértelműen elhibázottnak tekinti, akkor szinte a mérés, tervezés, szerkesztés eszközéhez nyúl. Miközben a törvényt annak saját börtönével azonosítja, egyúttal a mérhetetlenség élményével zárja közösségbe; a horizont oszthatósága a metszésvonal tónusaival a műalkotásoktól az emberek lelkéig kiterjed, s ez mind-mind része annak, amit a mérés objektivitása és a teremtés esetlegessége között megnevezni érdemes lehet (77-82.).

Amit Blake normarendjében, szisztematikus, sőt helyenként kemény rendszerében kimutat, az valójában a fejlődéslélektan, a pszichiátria és a modern művészet avantgárd törekvéseiben fogalmazódik újra, melynek így elő-előfutárává is válik. „Az a szem, amely képes a mindenséget érzékeltetni, nem a látásnak, hanem a látomásnak az érzékszerve. Blake rendszerén belül mindkettőnek metaforikus a jelentése. A látás arra vonatkozik, hogy az ember mechanikusan kiszolgáltatja magát a külvilágból érkező tapasztalatoknak, amelyek mintegy rárakódnak a ’fehér lapként’ működő elmére […] A látomás ezzel szemben azt jelenti, hogy az elme és a tapasztalat (érzet) nem különül el egymástól; az ember nem egyszerűen befogadja a tapasztalatokat, hanem létre is hozza azokat” (98.)

A megváltódás viszont nem egyetlen pillanatnyi aktus csupán, hisz a Sátán dinamikus lény, aki minden pillanatban újrateremtődik, maga is szerkeszti az ésszerűnek látott világot, sőt kifejezetten szép és megnyerő személyiségével a „titokzatos melankólia” megvalósításában érdekelt. Milton Elveszett paradicsomában egyenesen a szabadabb beszéd, az emancipálódás, az európai kultúra megroppanásának hatása is jelen van abban, amit sokan a Sátán művének tekintenek (257-259.). De a világ egésze, a lét objektivitása és a test egyre kevésbé lehetséges idealizálása kikényszerít, az Blake munkáiban is teli van az önismeret kérdéseivel, a világ létezésmódjának, a teremtés szuverén aktusának és el nem vitatható méltóságának jelképeivel.

Persze a kor „átmenetisége” ebbe is beleszól. Az értelmezési szándékok koncentrikus körei a kötetben mindegyre szélesebb szellemi vidékeket hódítanak meg, fölhalmozzák a kortárs gondolkodás kritikai effektusait – részben azokat a motívumokat is, melyek a megismerés bűvkörei között a polgári fejlődés legalapvetőbb kérdéseit érintik (beleértve Bacon és Locke mellett éppen Newton szenvedélyes elutasítását is Blake részéről). Földényi úgy beszélteti Blake Newtonját, mintha nemcsak korát, de a 18. század perzselő gondolatai óta egész Európát átható kontinentális próféciát igényelnénk inkább, melyet a newtoni rendszer ad meg talán. Erről Blake is egyvégtében meditál, ismereteit és ráébredéseit folytonos mérlegelés tárgyává is teszi, szinte dialógusba mélyed a képpel – a szerző, Blake érdekében. Földényi e dialógusba és plurivokális narratívába mélyülve keresi vissza Blake sajátos mitológiájából fakadó költészetét, s ugyanígy rézmetsző- és rajzművészetét, melyből kihámozza a képzelet és az érzelem lehetőségeit a technika és a mérés világával szemben. A kötet közepén Földényi már a képzelet határain túl keresgélve vizsgálja – az érzékelés kitágításával, a „négyes látás” képességével – a szabályozhatóság ellen a végtelent szabott keretbe szorító költői életutat, a világmindenséggel lehetséges dinamikus kapcsolódást. Blake a neoplatonista hagyományt folytatva a mechanikus érzékelést börtönnek látja, ahol a test senyved. Sőt a sajátos blake-i mitológiában „az ember okoskodó észereje”, a „nagy Énesség” kialakítása, a Négyesség Tagadója, a Kísértet, a Tökéletes „belsővé tett” világ már a Sátán jövetelének fontos jele…

A Sátán azonban „Blake-nél nem személy, hanem állapot”, melynek ismertetőjegye a változékonyság, a képzelet pedig nem állapot, „hanem maga az emberi egzisztencia” egy lehetősége. A Gonosz emancipálódásának és belsővé válásának lehetünk szemtanúi a Newton-rajzokon, ahol ő maga saját magára próbál rátalálni. „A képzelőerő visszaszorulásával a világ elveszti otthonosságát, s az otthontalanság (Unheimliche) helyszínévé válik. És ezzel már nemcsak a Gonosz emancipálódásának jelképe Blake Newtonja, hanem az európai kultúra végzetes megroppanásáé is” (259.).

Földényi Newton-ja ekként nemcsak álomfejtés és világképlet, önismereti keret és szakrális jelképtár-analízis, de a mindenkori Gonosz, a Sátán, a Bűnbeesés esendő hőse és a Fantom, akár Frankenstein démoni figurájának megteremtődési folyamata is szerepet kap elemző figyelme előterében. Mindezt pedig talán legkevésbé Newton fogadta volna el: „Maga a történeti Newton értetlenül fogadta volna Blake elutasítását. Legalább olyan elkötelezett híve volt a tradicionális tudásnak, a Bibliának, az egyházatyáknak, a rabbinikus hagyománynak, az alkímiának, mint Blake. /…/ ’A 18. század végi antiklerikális racionalisták, akik Locke-ot és Newtont tartották a tiszta ész eszményi hőseinek, nemigen értették, hogy ezek munkásságában miként játszhattak központi szerepet olyan sötét babonák, mint az alkímia, vagy a próféciák és egyéb bibliai szövegek magyarázatai’ /…/ Noha Blake feltehetően olvasta Newton Optikáját és talán a Principiát is, valódi vitapartnere nem a történeti Newton volt, hanem egy fantom. Ezt a fantomot annak az ellenségképnek a mintájára teremtette meg, amelyre saját költői rendszere megerősítéséhez volt szükség. A Newton-nyomaton ezt a fantomot láthatjuk. Van valami nyugtalanító Newton testében. Pedig semmi olyasmi nem fedezhető fel rajta, ami viszolygásra késztetné a nézőt. Tökéletesen kidolgozott izmok, arányos felépítés, sima bőr, hajlékony termet, ruganyos tartás. Talán éppen ez a tökéletesség az, ami megálljt parancsol. Olyan hibátlan a teste, hogy már-már nem is emberi. Mint akit nem anya szült. A lábánál látható ábrákhoz hasonlóan mintha Newton testét is előbb megtervezték volna, majd pedig szerszámokkal faragták volna olyanná, amilyen. Mintha egy metafizikai body-building során addig gyúrták volna, amíg ilyen tökéletes nem lett…” (216-218.).

A bonyodalmasan induló címválasztási bevezető után, a még bonyodalmasabb sokszereplős szertartásban talán világosabbá válhatott: Földényi úgy viszi a főrendezői szerepet, hogy lélek nem sérül, elme nem háborodik, vitatkozó nem sértődik, miközben sok könyvtárnyi szakirodalom ül a szöveg egészén. Eposzi hősök, romantikus idolok, szakrális szimbólumok, természettudományos értelmezések, szabadkőműves ikonok, filozófiai logikák, matematikai absztraktumok, művészettörténeti adalékok, pszichológiai előképek, közléstudományi áttekintések rétegződnek egymásra, s mégis megteremti közöttük azt a belső, mintegy fizikai feszültséget, melynek alapként kell állnia a Teremtés, Urizen (a nagy tervező) műve, a klasszicista test-eszmény és a Belvederei Apolló mellett a nőt is magába foglaló férfieszmény bezártsága között. A sátáni terv és a világtervezés egyként megrontója a tényleges egésznek…: a kísértet, a „magába zárult férfi, aki nem ismeri a nőt, darabokból álló test, széttépett test, automata, kísértet, eleven halál. Az Eredendő Egy Ember emléke éppúgy ragyog benne, mint annak tagadása, a Kísértet… /…/ a magába zárult én, más néven ’a nagy énesség’. Sátán” (253-254.).

Blake az 1794-ben készült Urizen könyvében teremti meg a nagy tervező mitológiáját, ahol „Teremtője, Urizen csontvázként kuporodik össze – vagy úgy hajol előre, ahogyan a Newton-nyomaton Newton! –, s a megszületését így írja le Blake” (227. old.):


„Borzadt álmokkal teli kábulatban,       
Mint az egybeforrott pokoli lánc,    
Hatalmas gerinc vonaglott a kíntól       
A szelek hátán, kimeresztve fájó       
Bordáit, mint egy feszülő üreg,       
S szilárd csontok fagyasztották meg       
Minden örömöt-váró idegét.”             
(Orbán Ottó fordítása)

A teremtő itt is éppúgy a képzelet teremtette, a látomás megerősítette alkotó formálta, amilyen maga a teremtő képzelet, az illúzió, a hibátlanság és mesterkéltség alkujából fakadó tökéletlenség. „Miközben Blake Urizent, a teremtőt Frankenstein Démonára emlékeztető testtel látja el, amely nem természetes módon születik meg, hanem kínkeservesen épül föl, az emberi testnek a magárahagyatottságát, manipulálhatóságát is érzékelteti. Az emberi test nem azért olyan, amilyennek a Stedman-illusztrációkon megjelenik, mert mások kegyetlenül bánnak vele, hanem mert maga az isten is ugyanilyen: meggyötört, megkínzott, torz és csupa fájdalom”… (228-229.).

Földényi nem hagy kétséget: az emberi test funkciója, szerepe, jelentősége és jelentése is gyökeresen változott a 18-19. század fordulóján: „a test kiszakadt egy őt felülmúló összefüggésből, s magára maradva puszta fizikum lett. A test, pontosabban az ember testisége az említett szerzőknél az emberi magárahagyatottság legfőbb bizonyítéka lesz: az ember egyre inkább a testére redukálódik, az érzetek puszta ’edényére’ (Locke), gépezetre (La Mettrie), manipulálható, egyre kisebb ellenállást tanúsító anyagra, amelyre, mint ezt Foucault ez irányú kutatásai alaposan dokumentálták, a társadalmi intézmények is könnyedén ki tudják vetni a hálójukat…”. De mint a korábbi, A testet öltött festmény kötetében (1998), ahol Földényi három esszében a romantika korának három festőjéről, a német Caspar David Friedrichről, a spanyol Francisco Goyáról és az angol William Blake-ről ír – hármójuk életművét, vagy inkább egy-egy kiemelkedő alkotásukat elemezve –, már jelezte, hogy a 18-19. század fordulóján miként vált egyre áttekinthetetlenebbé a világ rendje, s hogyan roppant meg a hagyományos vallások és politikai rendszerek összetartó ereje a páratlan kulturális földrengés következtében, amely az emberkép-felfogás változását is elhozta, s ekként mindhárom életmű a modern művészet nyitányának is tekinthető, ahogyan a pszichológia vagy a politikai morál teleologikus világait is újraalapozták. „A beavatás és a beavatódás végső célja mindig olyasvalaminek a felkutatása, amely a mindenség alapzatául szolgál. Ez, lévén az anyagnak is alapja, nem anyagi természetű”  írja Földényi A testet öltött festmény-ben (239. o.). Mostani, a teljesebb Blake-elemzés e mindenségének alapzatául szolgáló teremtés-folyamatban nemcsak az emberkép, a testfelfogás és a mindenség alapjaihoz visz közelebb, de a műalkotások, a költészet, a mítosz, a metafizikai világok teremtődési viszonyrendjéhez is.

/Írásom egy korábbi változatának kidolgozásánál mérvadó segítséget kaptam Láng Eszter szerkesztői útmutatásaival, melyeket ezúton is köszönök…!/


[i] Jelenkor Kiadó, 2021., 296 oldal