Lám ma otthon vagyok és mégsem írok verset
arról sem írok hogy a fák szemhéja álmukban reped fel
látni akarnák ahogy lassú lépteivel
közeleg a tavasz
a kémények lomha füsttel
mintha az égre már
nem festenének zokogón panaszt
csak én sírok csendesen
a sarokba bújva
lelkem didereg mintha rajtam matatna a tél mind a száz ujja
szívem ereszén nagy jégcsapok lógnak
bár tudom nincs ideje már
a nagy mélabúnak
farsang van végül is
a vájdlingban sok fánk mosolyog
jó barack lekvárral
tömte meg asszonyom
ám én mégis itt ülök
sebeimet nyalom
ó volna bár nekem is egy jó
védőangyalom
ki lesepri szárnyával
a reám ragadt havat
tavaszt fúj langyosat
virágokat fakaszt
apám vén kabátját
terítené reám
tudom csodálná ő fentről
dicsérné kisfiát
hogy szégyent
nem hozott
megőszült fejére
nevét is büszkén
hordozza szívében
hasztalan marják
bántanák érte
belül zokog de mégsem borul térdre.
Rigó Tibor verse legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?