Lövei Sándor: A tenger szeressen

Magamba fordulok,
vérplazmák mélységében
van a csendességem
ereim pulzáló ütemei sem zavarnak.
Ebben a vörös forrongásban
minden percem lázas nyár
minden lüktetés egyetlen rugóra jár.
Nem kell oltár
hogy keressem az Istent,
szívem meg-megbillenő ütői
kántáló ritmusok.
Így alszom el
néma énekek ütemére,
a semmibe érve
vérem keménnyé dermed,
hideg sziklaként borul rám a hajnal,
sárban ébredek,
tompa fényekben derenge,
ha valamelyik Isten szeretne,
a tengernek adna,
s lenne rajtam úr a nagy vizek hatalma.
De így csak magamba fordulok,
mint minden néma kő,
rátalálok a csendre
ott, ahol minden kővé válik
a vérplazmák lassan dermedő mélységében,
ahol keménnyé érik a testem,
hogyha egyszer majd eltűnök innen,
legalább a tenger szeressen.

Lövei Sánsor verse korábban a Szöveten: