VERS

Lövei Sándor: Sötét habok

Az maradtam, aki voltam,
holtágban rekedt
folyami kavics,
nem sodor el örvény szelleme,
testem iszapban hallgató, szíve
nem dobban
áramlások törvényeire.
Fekszem a kiszáradt ágyban,
halott hínárban,
csónakroncsból van a váram,
többet soha nem kívántam.
Porladok, ahogy minden porlad itt,
szél hordja el
egy eltűnt folyó hordalékait.
Engem is tovasodor egyszer,
jöhet rám eső, vegyszer,
eltűnni nem fogok soha,
majd elásnak, és kiásnak,
eltakarnak malter-takaróval
elfednek a hóval,
ha olvadni kezd a vizek jege
patak ere elrabol engem is,
nem állok meg én sem
a széles partokig,
mert a tengerbe ömlő
sötét habok
még várnak itt.

Lövei Sándor verse korábban a Szöveten: