„A költészet a legboldogabb és legnemesebb elmék legjobb és legboldogabb pillanatainak lenyomata.” – (Percy Bysshe Shelley)
 
Mint késő esti fényben egy árnyék
halad mögöttem, úgy lépek át
nappalból a szürkületbe. Már-
már múlt időm se fáj, de még
bennem lüktet, mint hangtalan
vonatban a sok-sok félhomály.

Már nem kell álmodnom, a valóság
is álom, és megtanultam írni
a csend szavaival, a versem már
nem lázad, nem kér, nem vádol –
csak elbeszél egy arcot, ki tegnap
itt maradt, hiába volt távol.

Azt hiszem, így is jó, hogy csend
vagyok a zajban, s ha néha szólnék is,
csak magamban beszélek, mint az,
ki tudja már: a szó nem változtat
semmin, csak elvet még egy hangot,
mely másokban megéled.

S hogy elmegyek majd, oly
természetes, mint az, ki mindig
is ment – észrevétlenül –
s marad utánam néhány elrejtett
szonett, mint a homlokon az ér,
mikor az belülről feszül.

De mégis, újra írok. Mert írok érted is,
hiába nem tudod – Te vagy ki hisz
nekem. Tegnapomban holnapom temet,
akár az O betűt az ékezet. Míg bennem
él a szó, veled beszélgetek, nincs
semmi baj, majd ha eljövök: megérkezek.