A mindenkibe pedig sajnos a mindenkori politika is beletartozott. A pártok, felismerve Aladár szakmájának jelentőségét, felkérték őt arra, hogy üljön nekik bért különféle pártrendezvényeken, hogy ezzel csábítsanak minél több potenciális szavazót magukhoz. Meggyőzni nyilván ennyivel nem lehetett senkit, de Aladár ülései után a rendezvények ellenállhatatlanok lettek azok számára, akik csak látták a róla ott készült fotókat. Egy valamivel azonban nem számoltak kapzsiságukban a szervezők.
Ellentétben a vendéglátóhelyek tapasztalatával, az emberek a pártrendezvényeken ugyanazt az egy helyet nézték ki rendre maguknak, és a megjelenő több ezer ember mind az Egyik Párt, mind a Másik Párt, mind az Egyik Sem Párt rendezvényein tömegverekedésben tört ki, ugyanis mindannyian kifejezetten Tompa Aladár székére szerettek volna ülni, amit a képeken is láttak. Ezt megneszelték bizonyos utcai árusok is, akik a virágok, szurkolói ajándéktárgyak és bulikellékek árusításáról átnyergeltek az álllítólag Aladár által használt székek értékesítésére, amely magát a Bérülés Atyját némileg kivonta a forgalomból.
Lassan azt vette észre a fiatalember, hogy nem hívják őt sehová, mert minden politikai csoport és rendezvényszervező számára az volt a cél, hogy olyan olcsón megvásárolható ülőhelyeket szerezzenek, amelyeken ő állítólag már ült koárbban. A hamisítványok száma több ezerre volt tehető, az emberek mégis bedőltek a turpisságnak, és valóban olthatatlan vágyat éreztek, hogy ezekre a helyekre üljenek. A kamarával és a szakszervezettel a háta mögött Aladár átfogó támadást szándékozott indítani a csalók ellen, amelyet közösségi média kampányokkal és egyéb szociális rendezvényekkel igyekezett véghezvinni.
Szembesülnie kellett azonban vele, hogy bármi miatt is volt annyira érdekes korábban az általa vagy tanítványai által az ő nevében elfoglalt ülőhelyekben, mint afféle múló divathóbort, a bérülészet elvesztette egykori hamvas varázsát. Az emberek lassan már bármelyik utcasarkon vagy ázsiai vegyeskereskedésben szinte fillérekért vehettek magukban olyan székeket, amelyeken állítólag Tompa Aladár ült előtte, és hiába állította nyilvánosság előtt az ellenkezőjét a fiatalember, nem hittek neki: ott voltak ugyanis azok a minőségbiztosító cégek, amelyek mindegyikének magasan képzett és az Országos Bérülő Akadémia által hitelesített végzettségű szakértői voltak.
Aladár számára nevetséges volt a helyzet, de belátta, hogy a tömegek számára a kényelmi szempontok mindennél előbbre valóak, és nem szándékoztak elzarándokolni személyesen ilyen vagy olyan helyekre, hogy elhagyják az otthon kényelmét – még akkor sem, ha az orruk előtt bukkant fel a valódi Tompa Aladár, akinek személye, a szakma mögötti húsvér ember hamarosan elhalványult a bérülők köré épült brand mögött. A bérülés tömegcikké, bárki által megszerezhető termékké és szolgáltatássá silányult, az emberek pedig semmi rendkívülit nem találtak benne többé és hamarosan nem is volt akkora a kereslet iránta, mint hajdanán.
Miután a kamara és a szakszervezet is kihátrált a férfi mögül, Aladár jobbnak látta visszavonulni. Vagyona nagy részét felélte az ellenlábasai ellen folytatott kereszteshadjáratban, és mindössze lekötött pénzének és befektetéseinek köszönhette azt a passzív jövedelmet, amely aztán élete végéig kitartott. Felesége, Ibolya viszont nem tartott ki mellette: időközben elhagyta Aladárt, állítólag egy Utánszky Henrik nevű feltörekvő bérülőért, akit megtett a bérülői szakszervezet örökös társelnökének. A bérülés közönséges szakmunkává alacsonyodott, a színvonala visszahanyatlott, az aranykor pedig véget ért.
Néhány évvel később egy fiatal újságíró úgy döntött, a végére jár annak, mi is történt az ország első számú bérülőjével, és kinyomozta, hogy Aladár a glóbusz túlfelén, a Holland Antillákon telepedett le. A páratlan karibi szigetvilágban ugyanis újra régi szenvedélyének, a növényeknek hódolhatott, és mivel nem csak csodálatos trópusi tájakon élhetett, hanem egy olyan helyen, ahol a világhírű holland kertészet is gyökeret eresztett, úgy érezte, két legyet ütött egy csapásra, Az exkluzív, vágatlan interjúra természetesen igent mondott, de csak azért, mert a fiatal, Jakab nevű újságíró önmagára emlékeztette.
– Megtörtem és sokakban csalódtam, de semmit sem bántam meg – kezdte mondandóját Aladár, aki időközben sűrű szakállat növesztett, hawaii mintás ingben és panamakalapban járt, és éppen néhány mirtusz hajtását metszette vissza, miközben a riporternek válaszolt. – Forradalmi volt az a megközelítés, amit szabadalmaztattam, de kisemmiztek és kiforgattak a saját ötletemből. Elárultak és hátba szúrtak, de már hozzászoktam a gondolathoz. Már mindenhez hozzászoktam. Ellehetetlenítettek és lenyomtak, pedig a bérülésben sokkal több volt, mint lelketlen manipuláció és propaganda – sóhajtott Aladár, majd megigazította kalapját.
– Kiváló lehetőség lett volna, hogy az emberi pszichébe az egyén örökös sóvárgásán keresztül, amelyet a másik ülőhelye, a másik asztala iránt érez, sikerüljön önálló szándékokat csempészni és valódi részvételre ösztönözni a tömegeket. E szándékból azonban mocskos üzlet és ócska haszonlesés lett, amelyet mi sem tükröz jobban, minthogy ennek az Utánszkynak a nevével igyekeznek reménytelenül lehúzni az utolsó bőrt is erről az iparágról. Ez pedig óhatatlanul együtt fog járni a szakma halálával. Én pedig úgy döntöttem, hogy ehhez nem fogok asszisztálni és nem alkuszom meg!
– Itt, egy idegen országban, ahol az ember újrakezdheti, azért néhányszor biztos kacérkodott a gondolattal, hogy megpróbálkozik régi mesterségével…
– Eleinte még egy párszor nekifutottam. Ha másért nem, hát nosztalgiából és kíváncsiságból, hogy a karibi embereket is izgatja-e ez a dolog. Koktélbárok, kocsmák, szórakozóhelyek teraszain próbálkoztam. A várakozásaimmal ellentétben azonban az embereket sokkal inkább izgatták az italakciók, a csodaszép tengerparti naplementék, a reggae zene vagy a gyönyörű táncoslányok, mint az én asztalnál ülő performanszaim. Egyetlen egyszer kért meg egy vendég, hogy cseréljünk helyet, de csak azért, mert dohányozni szeretett volna, és az asztalszomszédját zavarta, én viszont a terasz szélén ültem, ahol senkit sem zavart a füst.
– Értem. Tehát akkor nem is tervezi, hogy valaha visszatér a szakmába vagy Magyarországra? Hogyan látja a bérülői szakma jövőjét?
– Ezt jelenleg még ilyen piaci mozgások mellett nagyon nehéz lenne megjósolni. A visszaesés szemmel látható, és mióta emigrációba vonultam, az akadémia is az utolsókat rúgja. Minimum arra lenne szükség, hogy a szakma megkövessen és hazahívjon, ám erre nem sok esélyt látok. Lehet, hogy a bérülészet fölött eljárt az idő. Az asztaloktól felállnak, a székeket behúzzák maguk után, majd nagyot dobbantak a teraszokon a bérülők, és elindulnak szerte a szélrózsa minden irányába, hátha sikerül egy másik szektorban, vagy akár egy másik országban kamatoztatni a tudásukat.
– Értem, Tompa úr – fűzte hozzá az ifjú újságíró az interjú végén. – Sajnálom, hogy ilyen borúsan látja a helyzetet. Az ismeretségi körömben nem egy személy szerzett bérülői képesítést, de ők is nagyon hasonló tapasztalatokról számoltak be, mint ahogyan Ön látja a folyamatokat… Mindenesetre köszönöm szépen az interjút, és bízom benne, hogy kertészmérnökként itt, a napfényes Holland Antillákon megtalálja majd a számításait!
– Én köszönöm a lehetőséget – bólintott Aladár, majd kezébe vette a metszőollót, ujjaival megigazgatta szakállát és az általa csinosítgatott kis kert túlsó felébe indult, hogy az orchideákat is megmetssze, amelyek egyébként is elég kényesek voltak erre az óceáni éghajlatra. Majdnem annyira, mint a jukkapálmák.
Vége
Vélemény, hozzászólás?