Juhász Zsuzsanna: Klaudia

Te Isten, te nagy, miért most bünteted, miért nem akkor, amikor táncolni járt és sorra csavarta el a férfiak fejét. Nőtlenét, nősét vegyesen.
Hát miért nem akkor? Mert esküszöm, te pályát tévesztettél, ha nem tudod, túl régen volt mindez. És ez a lány galambősz, aggkorú asszony. Csak lepke, csak tiszavirág, ahogy megy a hálóingében. Nem is jár, csak lebeg inkább, szálldos már, felfelé, tehozzád.
És eszében sincs, hogy valaha a falu szépe, férfinép bolondítója volt. De üvölt odafönt, az emeleten, ha pelenkázzák. És hozzányúlni is alig mernek, mert sikolt azonnal. Pelenkázni meg muszáj, mert folyik, elfolyik már belőle minden, lassan az élet is. De a fájdalmat érzi, Istenem, és istenesen, hozzád, teneked sikítozik, mert szégyenszemre a szeméremcsontját törted. Azt meg gipszelni sem lehet, majd meggyógyul magától.
De a szerencsétlen rovarkának enni sincs kedve. A száját se meri kinyitni, nehogy a mozgástól beléje nyilalljon odalent. Mert csak ez az egy, ez a nagy, rémisztő fájdalom köti őt ide hozzánk. Az emberi arctól megrémül, mert mindannyiszor csak fájdalmat okoz neki, aki ágyához lép etetni, itatni. És megrémül saját magától is, önnön testétől, minden mozdulatától, mert fájdalmat okoz neki.
Nézd te Isten, te bűneinket ismerő és halálunkon túl is számontartó, ezt az asszonyt nem csak a férfiak hagyták el örökre, de a nőket se, a szerető, gondozó nőket se látja szívesen. De még tulajdon testét se, látod-e Nagy Úr?
Hát akkor hagyd már élni vagy meghalni. Eresszed már végre magadhoz, mert ott van a helye melletted immár. A tisztító tüze már megvolt, a lelkének megtisztítása már megvolt, nézzed-e. Ember nem volt még ilyen egyedül. Hogy még magának se kell.
Fogadd hát magadhoz. Ne félj, tudja, hogy a férfiak, akikben csak vágyat keltett, a szájára ülnek mind. Tudja ő, de annak idején csak táncolni akart. Örömét lelni a zenére talált testében,
Látni lelki szemeivel, szinte messziről, látni a férfiak, nők szemével a szűz öle tüze pörgette szoknyát. Dehogyis volt ő a végzet asszonya.
Csak vétlen, szép kamasz. Sovány, nagylábú süldő lány. Nézd csak Uram a nagy, bütykös lábait, az össze-vissza kapaszkodó ujjakat és kövesd meg őt. Kövesd meg a fájdalmakért, amiket most róttál ki rá. Hisz’ nem akart rosszat.
Rosszak a nők voltak, az irigységtől sárguló lányok és asszonyok.
Rossz a rendszer volt, a törvény, mely örökre egymáshoz láncolt férjet és feleséget.
Rossz a kényszerű hűség volt. A testi hűség megkövetelése ember és Isten által. Holott ezt te nem mondtad soha, hogy eljön a nap, mikor sanyarún kell majd sokasodni és szaporodni és betölteni a Földet.
Ezt nem te, Uram, hanem a Föld mondta. Az ember mondatta vele, a férfi, hogy a birtok azé lehessen ezentúl. Ki ágyékából születik.
S te nem mondtál rá semmit, mert neked édesmindegy volt, hogyan szaporodik az ember. Te csak gyönyörködni akartál benne, ahogy hegyeidben, folyóidban és tengereidben.
És nem láttad a nős vagy nősülni készülő férfiak szájában a keserűséget, mint mérget. És aztán a haragot a szívükben hajdan rajongva szeretett, választott asszonyaik iránt. Hisz’ lehetett akár kettő is, akár száz is. Mindig a százegyedik volt vagy lehetett volna a legédesebb. De nem szóltál.
Holott te teremtetted ilyennek az embert, a férfit. Ilyen újraszerelmesedőnek, ilyen újrakezdőnek. Hogy míg él, mindig társa legyen. Társa a nő vagy akár a férfi, ha nincs más a közelben. Hogy haragja, dühe. Akadályozottságának keserű haragja, önnön korlátainak látványa soha ne tudja elpusztítani őt. Soha ne forduljon önmaga ellen, hanem társához, alvótársához vagy házastársához, vagy hirtelen lelt, gyönyörű metreszéhez, Uram.
És ahol nem ismernek téged, ott szabadon szeretkeznek férfiak és nők, mert tudják, hogy nem ez a legfontosabb.
Nem, hogy ki kivel és mikor. Hanem az. S az utána való érzés, a záporeső utáni mező tisztaságának érzése a testünkben, lelkünkben.
S az agyunkban az a gondolattalanság. A gondokkal teli nyüzsgés megszűnése a fejünkben.
A készség az új gondolatokra, tettekre, tervekre, új nőkre és férfiakra.
Az újrakezdés képessége, Uram. Mert élni kell, az életnek tovább kell menni. És te pontosan ezt akartad, Uram.
Ezért adtad a lábunk közé a nyugalom játékszerét. És nem azért, hogy megfosszunk bárkit is tőle.
És a bonobók, akik csak egy köpésre vannak az embertől, csak egy bolhaugrásnyira tőlünk, azok is csinálják. Pedig Isten nélkül, Tőled nélkül valók. És válogatás nélkül csinálják, mintha az újrakezdés napja lenne minden napjuk.
És hidd el, tényleg nehéz csoportosan élni, nagyon nehéz, mintha minden napunk nekünk is azzal kezdődne, vagyok-e még, valaki vagyok-e még a csoportban? Vagy már kívül vagyok? Olyat tettem akarva-akaratlan, amivel kiűztem magam minden csapatból? Mert az ember igazi kényszere, nem megunt társa, hanem a csoportban levés. Azt nem lehet, nem szabad megunni, mert vele az ember vége kezdődne el. Az emberiség vége.
És a bonobók tudják ezt. Vigyáznak is a csoporton belüli békére. És nem néznek se Istent, se embert, csak nyugtatják egymás nap mint nap. Vigyáznak ösztönösen, ab ovo a csoporton belüli békére. És tudnak osztozkodni, meg tudnak osztani minden falatot egymás között. Mert tudják, ösztönösen, hogy a sokasodás után egyszer az osztozkodás napja jön el. Hogy az osztozkodás képessége vet véget minden háborúskodásnak, minden helyi és globális harcnak. S akkor béke kell, pillanatnyi béke és nyugodt, üres fej. És nem méricskélés és pánik, hogy tegnap még több volt, és lehet, hogy holnap még kevesebb lesz.
Mert most kell osztozkodni, most. És azon, ami éppen van, ami adódik. És úgy, hogy mindenkinek jusson. Ha egy falat, akkor annyi. Ha dugig evésnyi, akkor meg ennyi. De most. Mert éhen senki se maradhat.
Mert a földet nem lehet megenni, Uram. És a vetőnek eltett magvakat sem, mert jövőre nem lesz mit a földbe elvetni. De minden máson meg lehet osztozni, Uram.
De ez az asszony, Nagyúr, nekem úgy tetszik, annyit szenvedett már, mintha a tisztító tűzben lenne. Sőt, már túl is van rajta, Uram. Annyira igyekszik Hozzád.
Angyalaid karába, Uram. Engedd, hogy ott énekeljen. Mert jó ő, Uram. Jó volt ő mindig is. És tudja, hogyne tudná, hogy az anno felkorbácsolt férfiak a szájára ülnek.
És ő a kedvére is tesz majd valamennyinek.
S a bonobóktól se félj, hogy nem téged dicsérnek és imádnak.
Mert ők biztosan soha nem jutnak el ahhoz, hogy atomreaktort építsenek vagy szárnyas föld-föld rakétát.
Nekik a Föld még egy és oszthatatlan.
Csak mi ronthattunk el valamit. Azt a játéknak való szert.
Pedig mindig is ott volt és ott van a kezünk ügyében.

Juhász Zsuzsanna prózája legutóbb a Szöveten: