Juhász Zsuzsanna: Búsuló juhász (Kiss Tamás borítóképével)

Kiss Tamás festménye

Miért is mondtad, hogy bolond. Azt hiszem, akkor kezdtem kiábrándulni belőled.
Mert megszoktam, hogy férfi nem viselkedik így férfival. Ti nem rivalizáltok azzal, aki már kihullott a rostán. Aki már legyőzetett. Akit már legyőztek. Vagy a sorsa, a körülményei, döntései fektettek két vállra.
Férfi nem fikáz le legyőzött társat. De te lebolondoztad. Hogy hagyjam a fenébe, belebolondult a veszteségbe. De amilyen hülye, nem tudja itt hagyni a csődbe ment falakat.
De férfi fekvő férfiba nem rúg, akkor se. Mert az nem férfi. A földön fekvő férfi rugdosása nem teszi a másik férfit naggyá, erőssé a nők szemében. Nem tudtad? Mert lehet, hogy neked meg ez lett a veszted, az első randinkon megélt élményem veled. Csak elfelejtettem.
De ma eszembe jutott. Majd’ tíz év múltán, hogy lebolondoztad a csődbe ment tulajt. És hogy én elborzadtam akkor is, csak nem tudtam, mitől. De ma már tudom. Attól, hogy férfi nem rúghat földön fekvő férfiba. Tiszteli az életben maradt, de legyőzött harcost. Sőt, őt tiszteli leginkább. Mert lehet, hogy nem tudná utána csinálni. És inkább meghalna, mintsem végignézze, hogyan pártol el tőle barát, feleség, gyerek. Társas megbecsülés és tisztelet.
De neki ment. Életben hagyta magát a csőd után is. És a hatalmas, félbemaradt épület tövében alszik mindennap. Van egy kisrádiója, egy párnája és egy története. Amit mesél a turistáknak. Lángosért, szendvicsért, enni- és innivalóért. S mivel nálunk büntetik a csövességet, hagyja, hogy elvigyék. De aztán visszajön magától. És mása sincs már, csak adóssága és egy története. Amit, látod, te is ismertél.
Te is, hogy volt egyszer egy ember nagy tervekkel és nagy kölcsönnel, de az étterembővítésből nem lett semmi. Elfogyott túl hamar a pénz, de az étterem a költségeit amúgy se, sose hozta volna vissza, mert kevés a kiránduló, s azóta is a fél ország a hitelezők országaiba ment dolgozni, hogy a jobb bérből fizetni tudja a hitelét.
De ez nem ment sehova. És tisztelik, is, látod. Nem bántják, talán félnek is tőle. Félnek, hogy rájuk ragasztja, mint valami kórságot, a rossz sorsot. Hogy egyszer velük is megesik ilyesmi.
De főleg tisztelik. Hogy ekkorát esett, ekkorát esett pofára, de mégis feltápászkodott. Fel nem állt. De nem is lenne értelme. Hiába dolgozna, a késedelmi kamatok gyorsabban nőnének. Ő meg nem tudna olyan erős és gyors lenni, hogy utolérje magát úgy az élete végére. Talán ha atomreaktor lenne, akkor. Ha olyan gyors és produktív lenne, mint egy atomerőmű. De nem az.
Csak egy ember, aki valaha valaki volt. Volt valaki, de most semmi, és mégis él. És hagyja, hogy a történetét szétvigye a szél, a kóbor turisták, magyar és külföldi emberek. Hisz’ nyelveket is beszél.
Mert nem bolond. Mi vagyunk bolondok, hogy elfelejtjük, valaha voltunk valakik. Hogy mi is pofára estünk ugyan, de mi fekve is maradtunk. Hason. És hazavágjuk magunkat, mint egy idegen, Egyiptomba hurcolt rabszolga a saját, az őseink földjén, ha munkát kapunk. És már nincs bőr a képünkön, mert annyiszor aláztak meg bennünket vérforralón és arcpirítón. Hogy végül a saját szégyenünk tüzében fogunk elégni, hogy tűrünk és hallgatunk. És vége-hossza sincs gerincünk meghajlásának.
De ő nem. Ő ott maradt térben és időben, ahol, és amikor még volt valaki. És őrzi egyedül is, hősiesen a helyet és időt, helyettünk is.
És emlékszik, míg mi már nem. Arra az időre, amikor még volt valaki. És mi is azok voltunk.
Úgyhogy nem bolond az, barátom.
Inkább mi vagyunk azok.

Juhász Zsuzsanna prózája legutóbb a Szöveten: