Minden csendben alszik a kertben,
némaságba rekedten
hallgatok a balkonon,
az alkonyon fekete korom
minden sodródó felleg,
a szomszédban verebek szemetelnek.
A vizek is elhalgattak,
fában, tulipánban megakadt az árja
egy kóbor folyónak,
s mint az éjszaka lelassult, hullámtalan
folyam,
minden föld alatti áradat,
reggelig nem táplál szirmokat
nedves ér,
pulzáló buzgár.
Én is szárazon állok,
esőre hiába várok,
fakasztó záporra,
rügyet oltó zivatarra.
Vackom por,
itt hervadok el valamikor,
hozzá ez a csend lesz a búcsúzó ima,
némaságba rekedt torkom
nem dalol majd folyton, mint egy rozsdás madár,
örökre elhallgat a balkon,
mielőtt beköszönt az alkony.

Lövei Sándor verse legutóbb a Szöveten:

Lövei Sándor: A tenger szeressen