VERS

Rigó Tibor: Szememben ott ég

Szememben ott ég a vándorlás vágya
egy csillag szikrát
vetett belé
anyám megrepedt kályhálya
egy hideg téli esten történhetett talán
mikor letörik nehéz súlyától
a kopár fa ág
azóta mennék én is egyre csak szüntelen
már oly rég nem ölel keblére a bársonyos nyári est
nem ragyognak le reám fényt a csillagok
azt mondják én bolondos
vándorszívű cigány gyerek vagyok
pedig sosem volt lovam
a vándorkocsit magába nyelte a sár
egyszer majd mégis útra kelek talán
óh nem olyan útra
mint anyám és apám
nem térnek ők vissza hozzám
soha már
hiába szorítom ökölbe tenyerem
ingem felszakítom
szívem vaskosarát
hiába döngetem
más felé megyek én
útjaink elváltak
vissza intek utamról
apámnak anyámnak
ég veled jószülőm
elüldöz a világ
nem lesz már sírodon tavasszal
új virág
csupán a föld
mit a madár kikapar
könnyeim helyett
a sár áztatja az avart
amit az őszi szél kavart a sírra
hogy álmodat takarja
az élőktől megóvja
lám az én álmaim
két lábbal tapossák
elmegyek jó szülőm
kegyetlen a világ.

Rigó Tibor verse korábban a Szöveten: