Juhász Zsuzsanna: Jóvátétel

Azt hittem, megáll az ágyam szélénél a nyomorúság, s én legalább éjszaka heherészhetek.
Te, hogy milyen ügyes vagyok, és ezt az egész problémaözönt le tudom rázni magamról, mint kutya a vizet. Úgy én a hideget. S jó, jó, hogy napközben fagyoskodom, node éjszaka kompenzálok egy nagyot a paplanjaim alatt.
Bevallva azért, hogy sapka van a fejemen, és olykor felveszem a kesztyűt is a gyorsabb elalváshoz. De tényleg, azt hittem, az éjszakai kiegészülésem gyümölcsöző lesz, teljessé tesz engem. De tényleg, azért valljuk be, az életünk jó ideje másról se szól, csak a számba se vett megrövidítéseink kárpótlásáról. Már jóformán elnézést kérünk, ha valamelyik élményünk teljesre sikerül.
De tényleg, lassan az orgazmusunk is szaggatott lesz, mert másodpercenként kérdezünk rá, hogy megérdemeljük-e. Igen? Akkor jöhet a következő másodperc. Már ha egyáltalán sikerül kéjérzetet kicsiholni magunkból. Mert ugye a felelősségteljes, modern ember eleve impotens. Mintha ezzel hálálná meg, hogy a világ jobbik felére született. Ahol azért akkora aszály nincs, és még bombák se esnek az egéből, és be van oltva az egész bagázs. Hát mit nekünk egy kis impotencia. Nem kell költeni fogamzásgátlóra, bár lehet, egy idő után önostorozással kell kiegészíteni az önmegtartóztatást. Kompenzálni, ugye? Mondtam én, még ezt is, a permanens ingerlékenységet.
Meg ezt a szépen beállított hideget is a lakásban.
Mert nem arról van szó, hogy rossz nappal, szép éjszaka, dehogy. Ma lefüleltem az egész rendszert. Rossz nappal után pokoli éjszaka jön, ugyanis álomban, félálomban igencsak elveszik a baltekénk ellenőrző működése. Funkciója, na, és még a megszokott, meghitt környezetünk is ellenségessé válhat. De ma éjszaka tényleg sikerült egészben látnom ezt az egészet. És kijelenthetem, nincs és nincs semmiféle kiegészülés. A kompenzáció iránti vágyunk teheti esetleg széppé azt, ami nem az. Hogy nem lehet, az nem lehet, hogy az egész napunk el legyen cseszve. Pedig nekem úgy látszik. És én érezhetem így nappal is, mivel nincsenek már neveletlen gyerekeim, akiknek színlelni kellene. Hogy milyen jókat kuckózunk éjszakánként, hála az energiaválságnak. És még spórolunk is, igen. Csakhogy az ágyam mindenütt hideg, ahol nem vagyok rajta. Vagyis csak ott meleg, ahol fekszem. Ma este jöttem rá, pisilés után. Hogy hideg mindenütt máshol, és ha jót akarok magamnak, oda fekszem vissza, ahol még meleg.
És akkor fuccs a forgolódásnak, pedig anélkül nincs alvás, azt hiszem. Bár benyugtatózva talán menne a mozdulatlanság. De sajna így józanul, szűz aggyal mehet a csak pár órás alvás a csodába. Levesbe, na, de ezt a szót kegyeletből tilos használni, hisz’ búcsút kellett mondanunk a lassan fövő, ünnepi leveseknek a válság miatt. De a lecsóba azért mehet, az hamar megfő. Tehát ezért nem elég már nekem pár óra alvás, mert forgok. És az új helyet az ágyon meg kell melegítenem. Mert jó kis agya van az embernek, addig nem enged bemélyedni az alvásba, amíg nincs elég meleg a helyemen. Hát ezért alszom többet lassan, mint egy csecsemő. Nem is értem, miért nem kapnak felmentést az öregek, nekik már nincs olyan sok napjuk, hogy elvesztegethessenek naponta két-három órát. Vagy többet, hisz’ nekik rossz már a vérkeringésük, hamarabb, magasabb hőfokon kezdenek el fázni.
Ráadásul már kétszer kell felkelnem pisilni éjszaka, de idáig mindig könnyű volt visszaaludnom. De ma, ma ahogy végigmentem a hideg előszobán, konyhán, mintha múzeumban lettem volna, azt éreztem. Hogy nem fog itt változást hozni senki és semmi. Hogy minden így marad örökre, mert én ebben az átkozott, rohadt hidegben se elrámolni, se elmosogatni nem fogok. Felébredés után. Meg előtt sem. Se csak úgy, se kompenzálandó a hideget. Tisztes, tiszta nyomorúságra továbbra se vágyom.
Különben is, egyre többet csókolgatom a kutyámat éjszaka. Bizonyára hálából, hogy melegíti a derekamat.

Juhász Zsuzsanna prózája legutóbb a Szöveten: