Kiss Tamás: „KOLLÁZSEMBER” – mobil-kollázs költemények

Lelkedet markolod, mint árbócrudat
Sikamlós, fehér, foltos vászon-lelkedet
Melyet tudat-érzék-szelek hajtanak, tépnek szanaszét
Haltest-sikamlós, érzékcsalódásokon susogó
Lakatlan, lakhatatlan létszigetek felé
Az éjszakák és nappalok időzavaros vihartócsáiba hullajtva
Minden reménységet
Elveszejtve gyermeki napraforgós aranyos virágénekeket
Mígnem egyszer megérint a teknősbéka-csend csoszogó monotóniája

A kóbor macskák dobozokat keresnek a sötétben
Cigányasszonyok recsegő roncs-babakocsikban tolják kisdedeiket, vagy a televíziót, vagy bármit
Elfeledett, berozsdásodott, felfeszített pléh-Krisztusok őrzik a remény-hajnalokat, lábuknál tétova virágcsokrok

Vörös üveggolyók érkeznek a semmiből…
Zakatolva suhannak el mellettem, de én csak fekszem valahol
Mondjuk egy erdő közepén – vagy nem…
Védtelenül…
Szürke, táskás felhők suttognak valamit, de hiába fülelek
Nem értek semmit
Alattam, mintha ringana a föld…

Barna szemek lebegnek előtted…
Kékes, lenge hullámokból álmodtak őszinte jövendőt
Piros, sárga, csíkos és zöldes színű almák értek a fákon
S gurultak tova a földrögökön
A bárányfelhők kifogyhatatlan úszó formákban üldözték egymást
A messzeségben…
Nem tudott oly gyorsan szállni-múlni az idő, hogy ne lehetett volna észrevenni
A boldogságot

Egyszer csak mellém termett egy nő
Lengén lengő fekete-fehér csuklyás kabátjában
Majd eliramodott tőlem, futott, futott csak futott
Én meg kezem-lábam törve utána, jajgató hangokkal
Lerohantunk valami rozoga lépcsőn, én meg utána kiáltottam:
„Állj meg, szeretlek!”
Megállt, megfordult. Szinte egész arca csupa fekete szem volt
Átöleltem, megcsókoltam, de féltem valamitől…
Rettegtem, hogy nem fog szeretni – de szeretett hosszasan csókkal
Remegve ébredtem…Valahová eljuthattam…

Semmi különös,
csak páracsepp hullott az ablakra
Semmi különös,
csak sokat gondolok az ajkadra
Semmi különös,
csak szél kerekedik lelkemben
és füstcsóva-virágokat hagy hátra
tüzesen pislákoló véremben

Ó kikericsek!
De szépen is lehetne halni veletek
Nincsenek határok, miért is lennének
Emberek sincsenek, holmi fontoskodó elemek
Bú és baj sincs, mert azok sem kellenek
Én sem vagyok, én sem, miért, kiért is legyek?
Csak az égé vagyok, mert enyém a kékje
A felhőé vagyok, mert enyém langy nedve
A földé vagyok, mert belőle virágok nőnek
És Istené vagyok, mert Tőle sarjadt lelkem
És apámé vagyok, ki már elment
És anyámé, kiből törékeny, hallgatag csend lett
És a végtelené, hová felszegett fejjel rohanok…
Szédülök, forgok-pörgök és örülök
Mert nevetek, ész nélkül nevetek
Mert minek is az ész, ha sehová sem vezetett…?

„Nézd, ott egy első emeleti lyuk! Igaz, hogy csak félig van meg a fal, de ha fel tudunk oda jutni, akkor nem fog annyira befújni a szél, mint ahol most lakunk…Ott jobban meghúzhatjuk magunkat. Kit tudja, ki élt és halt meg leendő lakásunkban, kiket bombáztak ki onnan…Nem érdekes, nekünk jó lesz!”

Fáradt vagyok már a síráshoz
Inkább újra útnak indulok
Mint egykoron
Esőben, hóban tapostam lelkem agyon
Nem kívánva anyát, asszonyt
Igen, esőben és hóban fáztam
Önmagamba zuhanó magányban
Mert anyám eldobott ifjúkoromban
Anyám mondta: „Isten, légy könyörületes bűnös fiammal!”
Én meg csak annyit szóltam: „Vedd a lapot mama!”
Ne félj, többé úgysem jövök haza
Magányos útra indulok egymagamban – önmagamban
Nem tudok már segíteni rajtad de magamon sem
Csinálja ezt veled eztán valaki más kedvesem

(A Canned Heat együttes: „On The Road Again” c. dala nyomán).

Lélek-éjszakák pásztázzák a tájakat, agyakat, így aztán egyre hangosabbak lesznek a szökőkutak. (Nietzsche nyomán, szabadon).

(Szerző, „A kollázsember” című regényének mobil-költészeti átírása).

Kritika Kiss Tamás A kollázsember című regényéről: