VERS

Tóth Gabriella (Toga): Torkolat

Bőrt húzok és elindulok.
Lassan, megfontoltan,
majd egyre feszültebben lépek.
A kis folyó mellett
idegesít az elhullajtott,
elejtett, elhagyott
rengeteg múltidő.
Ez a jövő.
Benövi az árkot, a partot,
befolyik a vízbe, mederbe rakódik,
és torlaszt képez a folyamon.
A víz zöld,
posványos, békalencsés.
A műanyag lassan mindent beborít.
A víz csak szivárog már,
a sodrás eláll.
A folyó torkolata zár.
Így nem ömlik ki,
mi bent ragad,
csak vár.

Vár egy hálóra,
hová hullajtja az üvegcserepet,
a forgószék-kereket,
a törött tálat, fényképkeretet,
a letört ágat, s a “Baljós árnyak”
törött lemezét,
hajasbaba bal kezét,
és mellé
szuvas fogat,
romlott, epeízű gócokat,
félig emésztett húst,
égő poklokat.
A révész lapátja sajog,
sűrű a víz, de nem halott.
Még nem ömlik ki.
Nem hagyod.

Tóth Gabriella (Toga) verse legutóbb a Szöveten: