Lövei Sándor: Őszi látomás

Aki voltam,
semmivé lett,
mint tűz sistergése
elillant a forró légbe.
Nem ismernék magamra,
ha látnám
csetlő botló árván,
sár-vár tetején magamat.
Mivé lettem?
Zsugorodó hús bennem
az egykori apró gyerek,
néha keresek emlékeket,
elhagyott hinta
semmibe lógó lánca
nem hivogat táncra,
berozsdáltak a terek,
mint testemben az erek
bőrrel fedett kontinensei.
Homályt avul a múlt,
láthatatlanná lesz, ami kihullt
az idő gyorsuló küllői között.
Ami maradt fekete zacc,
kormos, keserű,
nem édes benne semmi,
ami valaha lehetett nagyszerű.
Az a néhány apró gyerek
a homokozóból elszaladt,
felettük az idő is elhaladt,
ki tudja hol járnak
meztelenül, megtépázva fényesen,
ahogy madár röppen felettem nesztelen,
észre sem venném,
ha szólitanának,
kérdeznék, miért lettem láthatatlan lég?
Hisz nem jöttem vissza nagyon rég,
feledésnek adták az arcomat,
nem vagyok már nekik semmi más,
csak a sötétedő grafit-égen
halványuló őszi látomás.