Ternyila Pál: Az eltévedt költő és a kopírozott Szűz

Hosszú a sor s én e
lassan előre kúszó giliszta
nyerge vagyok sietnék én
nagyon is mert az ég
nem kímélve böszme
kannával locsol de nem
vagyok olimpikon
ennyit erről
fázom
a hideg sajnálatból piros
rozsát fest arcomra míg a
nyomorgó tömeg töprengve
a földet bámulja
valahogy
mégse tűnök ki
nem érzem jól magam
talán a hűvös fogadtatás
teszi vagy az idegen
környezet
hisz az otthon oda
igaz az iszap
vissza-visszahúzna még
a magasban
egy fehér galamb
valami ágat
cipel lehet a
fészkéhez kell vagy
nem tudom
szerencsére nem vett észre
szóval megnyugodhatok
hála istennek
egy barlanghoz érek
melynek száját már sokan
csókolták előttem s most én
következem
belülről a levegő áramlása
csap pofon ami a látvánnyal
együtt kizökkent
kirekesztve a hideget és a
galambot a gondolataimból
a távolban álló hölgy kápráztatott el ennyire
ki a karjában tartja
gyermekét
valami hasonlítatlanul
gyönyörű ez
mint a vászonra feszült
kép melynek fénye mintha
érinthető arany volna ami
salamoni ruháját öleli körbe
káprázatos
de lehet csak a marhaszag
játszadozik velem
rám néz s szeme
hullámzásba kezd
hol homorú hol
domború tükörfelületnek tűnik
s én feléje rohanok
lágy mozdulatokkal
letörlöm a távozó
gyöngyöket hogy
kárba ne vesszenek
s Ő üdvözöl
hát hazatértél fiam.

Ternyila Pál verse legutóbb a Szöveten: