Kalász István: Nagypéntek után

késő este érek haza
nyitom az ajtót leülök
vizet iszom a homályban
nézem
a falon a keresztet
arra gondolok mikor gyalulták
talán cédrusból lehetett
a vízszintes fát megkötötték
őt rászögelték
az ablak alatti fáról
nem sokat tudok
sem a szélről a szívről
az óráról sem ami reggel megállt
nem az időhöz kapcsolódom
a szavakhoz sem
szavak nélkül nézem
az ütött seben át
ki lát
örökkön örökké.