Felteszem a szemüvegemet.
Üdvözlöm a párát,
bár rettentően unom a vakságot.
Tudom, most kéne pislogni párat,
eltakarni a láthatót
a láthatatlanért,
aztán újra kihámozni és bámulni a semmibe.

Bámulni a semmibe…
Egyenesen a szívébe döföm tekintetem.
Nem néz vissza, nem átkoz. Nem jó ez így.

Nem nézem és nem átkozom. Nem jó ez így.