Handó Péter: Stációk (8/14)

8.

Lassan, ha kimért kortyokban is, elfogyott a szesz, csak az eső nem akart csendesedni, abbamaradni. A fólia leföldelt szélein apró és hosszan elnyúló tavak alakultak ki, a tetején viszont néhány ovális tenger, ami az alátámasztások közötti térben úgy csüngött alá, mintha mindjárt beszakadásra készülne. Márk fölnyúlt, hogy kibillenti a fölgyülemlett vizet, az azonban százfelé szaladt, s egy része éppen a bejárat előtt landolt. A többi eloszlott a szomszéd bugyrokban.

– Nem úgy azt, cimbora! – szólt rá a hajlékát megosztó. – Mutatom.

Két alkarjával menetirányt közrefogta az egyik vízgyűjtőt. Emelt rajta, aztán marokfogásig összefordította a kezeit. Az így keletkezett ékkel – csúccsal ellentétes irányba – letolta a vizet.

– Mit szólsz? Magam fejlesztettem ki – dicsekedett, de szinte azonnal elkomorult. – Volt rá időm.

Csendben könnyített a tető további részein, tolta le a nem kívánt csapadékot. Márknak úgy tűnt, szipog, akár egy kölyök. Mekkora melák. Az ember mindig a maga sorsa fölött kesereg – gondolta. És hirtelen megszánta, hogy neki ilyen élet jutott. Ám nem akarta ezt kimondani. Még elúsznának a szavai. Elvinnék mindenét.

A hajléktalan visszahúzódott, szorosan Márk mellé telepedve. Térdeit fölhúzta és átkulcsolta. Rázkódott. Márk megérintette a vállát, s ettől még erősebben.

– Van egy lakásom. Abban új életet kezdhetnél.

– Ezt érdemlem – szorította a fejét a térdei közé. – Mindenkit elüldöztem magam mellől.

– Ha nem végzetes a tett, sohasem késő jóvátenni – vigasztalta.

– Már próbáltam, de nem megy. Nem visz rá a lelkiismeretem.

– Erre a nyomorúságra rávisz? Mire föl vezekelsz?

– Akad épp elég okom.

– Azokért már mind megbűnhődtél. Tedd le őket a dobozba! Innentől hordozom én.

– Nem tehetem. Semmi másom nem maradt, ami az élethez köt.

– Nincs családod?

– Volt – szólt eltűnődve. – Elmentek, mert nem bírták mellettem.

– Kutasd föl őket! Örvendezni fog a lelkük, mert újra láthatnak. Menj! Mire vársz?

– Amire várok, az már túl van mindenen. Az maga a nemlét.

– És amivel számot kell majd vetned?… Ami hátramarad, azzal miképpen számolsz el?

Márk belefeledkezett az eső bámulásába. A hajléktalan egyre csendesebben szipogott, magában gyűrte, forgatta az iménti szavakat. Távolabb föltűnt egy nő, esernyővel és ételhordóval a kezében. Az ösvény melletti füvön taposott. Feléjük tartott. Kicsi, törékeny teremtés volt. Nem hivalkodóan, de jól öltözött. Látszott, nem először teszi meg ezt az utat. Feltehetően minden nap és ugyanebben az időben érkezik. Márk kíváncsian követte közeledtét.

– Ön kicsoda? – csodálkozón nézett a nő a nagy barna szemeivel.

– Az ember fia.

– Értem – mondta, mint akivel tréfálkoznak. – De csak egy adagot hoztam.

– El lehet azt osztani – kapta föl a fejét a hajléktalan.

– Köszönöm, nem kérek – hárította el Márk a felajánlást, és már tápászkodott is fel, hogy átadja a helyét.

– Maradjon! Sosem ülök le – mondta, miközben letette az ételhordót. – Ön még csak most kezdte…?

– Mire gondol?

– Koszos, de ahhoz még túl jól öltözött, hogy régebbtől éljen így.

A hajléktalan belekóstolt a gőzölgő levesbe. Kisimultak a ráncai.

– Finom – nyújtott egy kanállal Márk felé.

– Kösz! – hárította el egy kézmozdulattal, majd visszafordult a nő felé. – Kit tisztelhetek önben?

– A feleségét – mutatott az önfeledten falatozóra.

– Úgy tudtam… De mindegy. Miért nem hívja…, viszi haza?

– Kezdetben azt gondoltam, elegendő érv, hogy egy család vagyunk. Be kellett látnom, örökre elfordult a civilizációtól, képtelen önmagáról kultúrember módjára gondoskodni. Amit hozok, megeszi, de éhen halna, ha valamit tennie kéne érte. Érti ezt?

– Természetesen – válaszolta Márk, mintha valóban értené. – Talán megragadhatná a kezét! Hazavezethetné!

– Gondolja?

– Gondolom – jelentette ki Márk biztatón, és kibújt a fólia alól. – Megbocsájt? Mennem kell.

A nő nem válaszolt, csak leeresztett esernyővel a kezében nézte az urát, amint az utolsókat kanalazza a levesből.

Handó Péter prózájának előző fragmentuma a Szöveten:

Handó Péter: Stációk (7/14)