7.

Először a borongóssá váló idő jelezte, aztán néhány aláhulló kövérebb csöpp, végül a leszakadó ég nyilvánvalóvá tette, a Márkot kísérő menetet bármi eltántoríthatja a végsőkig való kitartástól. Az emberek javarésze sietős léptekkel keresett fedelet a feje fölé. Pillanatok alatt jó tíz fokot hűlt a levegő, mintha a még mindig havas sziklaormok klímáját kergette volna le a városba a szél. Köszönték szépen, de nekik ezen a ponton elég volt a szenvedésből. Bár nem az eső mosta ki belőlük, rögvest feledtek mindent, ami az imént még fontosnak tűnt. És ha valami mégis azzá válna, valamelyik hírműsor biztosan beszámol róla. Majd megnézik otthon, kényelmesen belecsusszanva a fotel mélyébe.

Márkon hideg borzadály szaladgált kitartóan. A karjai közt tartott doboz átnedvesedett, fölpuhult felülete képlékennyé vált, nyálkásodott, akár a lába alatti talaj. Fedezék után próbált ő is nézni. Megingott és szinte kicsöppent az ujjai közül a pakkja. Ahogy a repülő doboz után kapott, siklani kezdett az egyik lába, s kiütötte a támasztó másikat. Majdnem egyszerre csattantak a talajon, verték szét a gyep által el nem nyelt vizet.

A park egyetlen terebélyes fagyalbokra mellé feszített műanyag fólia alatt élő hajléktalan eddig is szemmel tartotta – a kompániájával együtt –, de ezt már nem állhatta meg szó nélkül:

– Cimbora, jó a hordozható kéglid. Alaposan be van rendezve. Csak a maskarád nem megy hozzá – bökött a fejére. – Közöttünk senki sem király.

Márk elnézett a bokor felé. Munkába menet, onnan jövet gyakran látta ezt az embert, de hangját még soha nem hallotta. Szinte természetesnek tartotta, hogy ez a szerencsétlen, kivetett alak néma. Még akkor is, ha sohasem gondolt erre. Meglepődött ezen is, önmagán is.

Tisztán emlékezett arra, hogy időjárástól függően a fóliája alatt vagy azon kívül kucorgott az illető, miközben már-már rikító érdeklődéssel figyelte a közelében elhaladókat. Időnként fölállt, megtornáztatta végtagjait, aztán összeszedte az elszórt, -dobált, -ejtett dolgokat, mintha parkmester lenne. Az értéktelen részét kukába szórta, a többivel visszaült a helyére, majd aprólékos rendszerezésükbe fogott.

Márk félt tőle. Riasztó volt a szaga. Sőt, kibírhatatlan. Tisztes távolságot tartva is.

– Hagyd, ha beázik! Gyere! Ez most csorog egy ideig, elhiheted – húzódott a fólia jobb oldala felé.

Márk látta, hogy a közönsége legkitartóbbjai is föladták, elsiettek. Megette őket a fene – gondolta –, még ezt se képesek végigcsinálni. Hová lett az eltökéltek kitartása? Nélkülük olyan ez az egész dobozcipelős út, akár egy öngyilkosságba torkolló. Nem a bűnt és a bűnösök számát akarja ezúttal szaporítani. Épp ellenkezőleg. S ehhez kellenének ők is. Ők, akik végigkísérik az útján.

Föltápászkodott. Saras lé csurgott le a ruhájáról. A fólia alól bátorítóan intettek felé.

– Hagyd azt! Senkinek sem kell. Tán még neked se.

Márkon átfutott valami borzadályszerű, hogy talán ennek a nyomorultnak igaza van. Mit is jelent számára ez a munkahelyén fölhalmozódott sok-sok kacat? Terhet. Olyan terhet, amit másoktól kapott. Az eltelt évek során, aztán pedig egyben. Ugyan, mint tárgyak, hozzá kötődnek, de másokat képviselnek, jelképeznek. Ha elmaradnának mellőle, akkor hogyan döbbennének rá ezek és azok? Hol keletkezne hiány? Tudatosulna vajon? Minden felismeréshez be kell járni egy utat. Félútnál bekövetkezhetne ez?

– Térj be szerény hajlékomba! – mutatott maga mellé a parklakó.

Márk lehajolt, bekucorodott a fólia alá. Fázott. Remegett. A hajléktalan kotorászni kezdett a háta mögötti kupacban. Előhúzott egy üveget.

– Nem egy Jack Daniel’s, de melegen tart, mint a központi fűtés – kínálta a kupakjától megszabadított italt.

Márk vonakodott elfogadni.

– Olcsó lőre, de hatásos – nyomta Márk orra alá, hogy szagoljon bele, micsoda bukéja van.

Márk összerázkódott. Már a másik közelsége is kemény próba elé állította. A kettő együttes hatása kis híján fölforgatta a gyomrát.

– No! ­– bíztatták tovább a kóstolásra.

Átvette az üveget és nagyot kortyolt, hogy gond nélkül leszaladjon. Keményen mart a szesz. Megköhögtette.

– No, jobb-e már?

Újat kortyolt, mint aki rákapott egy különleges ízvilágra. Zsibbadt a nyelve.

– Már jobb – nyújtotta vissza az üveget.

Elnézett a megroggyant doboz felé. Szinte látta rajta, hol, mi nyomja belülről az oldalát.

Handó Péter prózájának előző része a Szöveten:

Handó Péter: Stációk (6/14)