2024.04.12.

SzövetIrodalom

A Szövet irodalmi, művészeti és közéleti magazin  legfontosabb célja, hogy teret és lehetőséget adjon íróknak, költőknek, alkotóknak: kezdőknek és ismerteknek, kívülállóknak és fő ízlésformálóknak, fiataloknak és időseknek

Kezdőlap » Handó Péter: Stációk (6/14)

Handó Péter: Stációk (6/14)

3 min read
Az ifjúember, miközben cipelte a másik terhét, fokozatosan növekvő kellemes bizsergést érzett szétáradni a testében. Maga sem értette, mitől és miért, de mintha a karjaira nehezedő súly is csökkent volna ezáltal. Már-már azt gondolhatta, végül pillekönnyű lesz majd minden teher.

6.

Az ifjúember, miközben cipelte a másik terhét, fokozatosan növekvő kellemes bizsergést érzett szétáradni a testében. Maga sem értette, mitől és miért, de mintha a karjaira nehezedő súly is csökkent volna ezáltal. Már-már azt gondolhatta, végül pillekönnyű lesz majd minden teher.

Rákanyarodtak a park gyalogosok taposta ösvényére. A gyér fű miatt ragadt az előző éjjel átáztatott föld. Cipőjük oldalán növekedett a sárgyűrű, aztán levált és újra gyarapodásnak indult. Egy kopott deszkájú pad közelébe értek.

– Köszönöm a segítségét. Innentől majd viszem én. Nyugodtan tegye csak le – mutatott a padra Márk.

– Még bírom. Szívesen segítek. Cipelem még…

– Már megtette, amit meg kellett tennie. Menjen, várja az élet!

A fiú letette a dobozt a jelzett helyre. Eltűnődve lépett hátra. Nehézkesen indult el a Fehér virág nevű fogadó felé, ahol már bizonyosan várta a barátnője. Arra kereste magában a választ, vajon mit akarhatott ez a fickó ezzel a rá váró élettel, ahová küldi? – mert nagyon jóslatszerűen hangzott az útra bocsátás. Hogy tisztázza a benne motoszkálót, amiatt nem akart visszafordulni. Még visszatekinteni sem. Félelem fogta el. Nem a dobozos embertől, hanem a látványára összeverbuválódott tömegtől, amelynek egy kicsivel korábban maga is része volt. De kiemelték belőle. Kiemelték és nem maradt hová visszalépnie. A folyamatosan duzzadó gyülevész had számára idegen testté vált. Úgy érezte, iparkodnia kell, mert ha felismerik formálódóban lévő másságát, rá is hasonló sorsot mérnek. Majd esetleg távolból, a park széléről hátratekint… Ám egyre jobban szaporázta lépteit.

Márk ismét a doboza mellé ült. Mélyeket sóhajtott, mintha valami bántaná. Mintha elszippantanák előle a levegőt. Az emberek közelebb húzódtak hozzá, hogy jobban érzékelhessék a nyomorúságát, közvetlenül a képébe tudjanak vigyorogni.

– Honnan szalasztották ezt a hülyét? – nyomakodott előre egy mindenben közepes alak. – Hadd nézem meg jobban!

– Cseszd meg, a lábam – taszította vállon egy nagydarab pacák, miközben el akart furakodni mellette.

– Bocsánat – szólt egyszerre a megtaposott és a 45 fokban megtámasztói, tartói felé. – Megengedik? Közelről kell látnom… Alanyi eset…

– Te is – állította talpra, gallérjánál fogva, a nagydarab.

Harsány röhögés gyűrűdzött szét. A szélen gellert kapott. Valaki visszakiáltott:

– Adjunk neki is egy dobozt!

– Honnan?

– Micsoda mázlista.

– De kérem! – tiltakozott a mindenben közepes.

Újabb röhögéshullám indult el a szélrózsa valamennyi irányába, majd átfordult élcelődésbe.

– Mit ül már megint? Nem kellene valaminek történnie? Hol az a rendőr?

– Dobáljuk meg egy kis sárral! – javasolta egy kis köpcös figura.

– Nem szeretnék a másik farnyílásához hajolni – jelentette ki a fekete kalapot viselő úriember. – És a kezem sem sároznám be. Ám tegye, akinek kedve van hozzá!

– Új ötlet? – faggatódzott a kis köpcös.

Márk fölállt, a doboz alá nyúlt. Arra gondolt, minél előbb túl kell esnie ezen az úton, mert rohamléptekben fogy az ereje, ennyi ember előtt nem vallhat kudarcot. A szemük láttára nem. Hiteltelenné válna.

Emelt, nyöszörgött, de továbbindult a parkbéli csapáson. Akarata ellenére is rogyadoztak a léptei. Néhány nőben fölébredt az anyai ösztön, sajnálni kezdte Márkot. A férfiakat inkább feltüzelte a szótlanul szenvedő. Minden méter megtételével durvult a beszédük.

Márk egy terebélyes tölgy törzséhez nyomta a dobozt, így próbált szusszanni, felfrissülni. Zihált, pedig alig távolodott el a padtól.

– Ez ám a belevaló legény! – rikkantotta el magát egy lepényképű alak.

– De még mennyire. Viszi mindjárt a fát is…

– Vaker, hogy miket nem mondasz?! Tán arra a kereszt alakú fára fáj a foga, amit másnak már kiutaltak?

– Csórikám, teljesen bezsongott ettől.

Márk újra megindult. Igyekezett odalépni, ahol kevésbé sikamlós a föld, mégis épp csak ki nem szaladt alóla a lába, akár állt, akár haladt.

Egy nő – szapora léptekkel – kanyarodott oldalirányból elé. A közeli falvak valamelyikéből jöhetett, mert álla alatt kötött virágos kendő fedte a kontyát. Leoldotta. Ébenfekete haja hatalmas tömbje elővillant.

– Szabad?

Márk biccentett. A nő Márk arcára nyomkodta a kendőjét, fölitatva róla a véres verejtéket. Ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy osztozzon Márk sorsában, s talán meg is teszi, ha egy erős férfikéz nem markolja meg a kontyát.

– Mit járatsz te le engem! – csavart dühösen a nőn és nyomta le a fejét, majd görnyedten tartva vonszolta magával.

– Jobb, mint egy valóságshow – röhögött föl a valahonnan visszaszivárgó mindenben közepes, s hogy ezzel fokozta a közröhejt, már nem is érezte magát annyira közepesnek. Rá is akart tenni egy lapáttal, akár egy poéngyáros, de semmi sem jutott az eszébe.

Handó Péter prózájának előző része a Szöveten:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

© 2021–2023 | SzövetIrodalom | Minden jog fenntartva | Newsphere by AF themes.