KRITIKA

A. Gergely András: A Csengery utcai végzetes (Az emlékezetre érdemes „beszédes elhallgatásról”)

Miközben talán minden „gender”-es érzékenységű korban, szüfrazsettek idején, „#metoo”-kampányban, feminista lobbiképesség vagy „üvegplafon”-éra időszakaiban számos új és új hang vagy interpretációs tónus születik (hordozva a tiltakozók, a radikálisok, a mást akarók szándékát, hangnemét), eközben a létképzetek és társadalmi szerepfelfogások rendszere valamiképpen (évezredes békétlenségek dacára) kiegyezésre képesnek láttatja a gyengébb nemet, sőt e gyöngeség erővé konvertálásáról is vall. Egy nő mindenképp szenvedő egy háborús időszakban, társadalmi fenekedés korszakában, s kitettsége ritkán válik előnybe segítő adottsággá. De sokszor meg épp a nő a megmentő, az életadó, az aggódó, a rejtő, az önfeláldozó…, jelképként és valóságos szerepvállalásával egyaránt. Akkor hát mik ilyenkor a valóságos küzdelmek erőviszonyai, női és férfi szerepek elosztási esélyei? Mi várhat a nőkre a tradíciók vagy a modernitás idejében, akár az öntudatosodás korszakában, akár a fullasztó kihívások eseményei között, akár egy mozgalomban vagy épp utána? Miképp alakul át egy-egy rendszer (társadalmi vagy politikai is), ha módosul a női-férfi szerepek, meghatározottságok, a definiálók szerepköre, jogosítványa? Marad-e ekkor az alulmaradás a szerepelosztásban, a viselkedési modellekben? Vajon állandósul-e a nők számára hagyományként megalapozott örök hátrány-vállalás? Lehet, hogy a mindenkori meghurcoltság továbbörökítése lesz szerepfunkciójuk? Akár kortárs alaptörvénybe emelve, alkotmányjogilag bebetonozva is (ami napjainkra ugyancsak jellemzővé vált a magyar közpolitikában)? Mi mozgatja, mi teszi sikeressé, korszakossá, avagy végül is kivallhatóvá, örökíthetővé, esetlegesen túli bizonyossággá, ami a nőkkel sokszor és sok helyütt történik? S ki ad hangot mindezeknek, hol és hogyan, okkal vagy eredményesen, védően vagy támadóan olykor…?

A történeti vagy társadalomlélektani szerepvállalások, az anyajogú rendszerek és szimbolikus vagy valódi társadalmi üvegplafonok mellett olykor maguk a történészek, jobbára maguk a női történészek fedezik fel, ássák elő, nevezik meg a másképp gondolkodás igényét, a kontrasztokban látás okait, módjait, trendjeit. Sőt, nem mellesleg (nem is egyszer) a kiszolgáltatódás kapcsolattörténetének újabb időszakait, eseteit, drámáit nemkülönben. E kontextusban pedig számos jó mű születik, s ilyen volt Pető Andrea: Elmondani az elmondhatatlant című munkája is.[i] A háborús viszonyok, a hősies „felszabadítás” idején kelt életesemény-sztorik azt a mindenkori és bárhol érvényes katonatársadalmi önkényt, bűzlést és kegyetlen közömbösséget tükrözik, melynek a „hősies” német megszállók és a legalább annyira dicső egyszeri „szovjet bakák” vérnősző dúlása csupán korszakos mellékterméke, evidens velejárója, sőt megszálló seregre klasszikusan ráhagyott önkényeskedés eredménye. Miként a nők, lányok, asszonyok szenvedelme is, elkapott nemibaja is, a kényszerűen megszült porontyok is…, majd az erre rakódó sorsnehézsége is… „A nemi erőszaknak jelentése és célja van, hiszen a háború alatt a stratégiai célok elérését segíti”;A gyarmatosítók háborús körülmények között jogot formáltak a helyi nők testére, miközben ezzel a gyarmatosított férfiakat férfiatlanították”; „A Vörös Hadsereg – mint minden hadsereg – erőszakos, nacionalista és nőgyűlölő volt”; „A női test az egész közösség fogalmát kifejezi, így a rajta elkövetett erőszak annyi, mint az egész nemzeti közösség legyőzése” – írja Pető a problémák széles körére utalva, fejezetekbe szedve a drámai történetvalóságot. Sajnos oldalpáronként lehetne a kötetből idézni, de ehhez kicsit testes mű…, s kihangzása szinte mindenképpen a férfitársadalom megtűrő vagy cinkos közönye és korlátossága.

A leírt és elemzett helyzetek a kortárs kutatások között is új hangot képviselő más, jobbára kiadós kötetnyi írások (pl. Zoltán Gábor: Orgia; Kunt Gergely: Kipontozva; Bögre Zsuzsanna: Asszonysorsok. Ötvenhatos élettörténetek elemzése, Menyhért Anna egész kötetnyi példatára stb.)[ii] mellett is okkal és érvénnyel teljesíti Pető Andrea a maga emberi, oktatói és kutatói programja talán legfőbb célját. Többféle ilyen mögöttes cél és tartalom között azt, hogy a tudományos közlés segítségével és illő hitelességével mégiscsak elmondja majdnem mindazt, ami elmondhatatlan… Pető kötetéről önálló kritikai ismertetésre, életmű-lenyomatot követő teljesebb képre is vállalkozni kell majd (részben meg is tettem már, de épp most megjelent Árnyékban című kötete okán még további értelemkeresési utakat lehet föltárni), kutatói meglátásai azonban máig érvényesen és emberi befogadásba hatolóan megrázóak. Talán nem is véletlen ezért, hogy kiadója direkten jelzi is a feminizmus fogalomrendszerébe épített feldolgozási módszer és a hallgatás (majd elhallgatás) spiráljába tekeredett emlékezetpolitikai csatározások fontosságát, ezek feltárási célját Pető oeuvre-jében. Ám az „elmondhatatlanságok” sorában itt van máris az újabb kötet, mely a történeti és gender-kutatási szempontok másik dimenziójában kínál még több meglepetést, masszívabb meghökkenést: Pető Andrea Láthatatlan elkövetők – Nők a magyarországi nyilasmozgalomban című monográfiája alakjában,[iii] mely a nyilas hatalomátvétel estéjén megesett ellenállás és megtorlás emlékezettörténetébe vezeti a mikrotörténeti érdeklődésű olvasót a budapesti népbírósági perek egy anyaga révén. Pető emlékeztetően figyelmünk körébe invitálja az emlékezetipar hiánylajstromát is ezzel a furcsa krimi-történettel. Írása 226 oldalon történeti eseményleírás és értelmező útkeresés nagyívű kompozíciója, maradék hatvan oldalán a Mellékletek súlyos terheltségű rakományával, melyhez a népbírósági per és előzményeinek tűpontos anyaga vezet. Ebben az emlékezetkutatásnak messze nem csupán egy posztmodern és kozmopolita diskurzus felé fordult értelmezési dimenziójára adott választ lát a kutatói programjában, hanem bizony „a kvázi-vallásos szókincs: trauma, gyász, gyógyítás, tanúvallomás, identitás” (226. old.) kategóriájában elbeszélt személyesség alapos és korszakos drámáját is felmutatja. Nem mellesleg, de ráadásképpen még annak mélyére világítva, miért is alakult úgy, hogy „a magyar társadalom az igazságszolgáltatási folyamatból éppen olyan megosztottan jött ki, mint ahogy belekerült, sőt újabb konfliktusok is kerültek a korábbiak közé, mint például a szovjetekkel való kollaboráció” (uo.). A kollaboráció ruszkikkal, nácikkal, német vagy amerikai megszállókkal kialakított historikuma ugyanakkor nemcsak a női esendőség természetrajzáig vezet (miképpen az „Elmondani…” kötetben is), hanem annál épp történeti esettanulmányi, vagy levéltári adatközlési erejénél fogva is jóval mélyebbre, sőt drámaibb intimitások érzékelési szférái felé is.


Merthogy a kutató és feltáró Pető Andrea eset-elemző aspektusa nemcsak tanulságos a történeti emlékezet-formálódás és a társadalmi reflexválaszok terén, de roppant alapos kutatómunkája társadalomtörténeti módszertan-tanításra is méltó, történetelméleti küldetés megnevezésére ugyancsak. Ebbe illeszkedik a Csengery-kötet is. A holokauszt-történetírással kezdve látjuk a fejleményeket, melyek révén a deportálás, a koncentrációs táborok és a halálközeli élményháttér anyagát adja ez a pesti belvárosi, polgári miliőben lezajló horror-akció, amelyet a hullák és gyalázatok tucatjai kísérnek. A kötet forrás-anyagában is, de mindenekelőtt az emlékezetpolitikai manipulációk szempontjából kardinális súlyú, kihívóan-provokatívan intim, fegyelmezetten személyes is. Merthogy benne a háborús orgiákat német és ruszki tájra „félretolók” számára is nyilvánvalóvá lesz, hogy derék magyar barnaingesek dúlták fel a Csengery utca 64. lakásait és pusztították halomra a bujkáló, megfélemedett családokat. A vérengzés pillanatai a Horthy-beszéd, a németek elveszítette háború és a magyar fegyverszüneti kezdemény tónusával körülvéve, vagyis nem a megszállás erői által amúgy „melleslegesen” kivitelezett akcióként leírhatóak, hanem a túlélés reményében előbújt zsidók közötti utolsó mészárlások egyikeként, mely állapot ekként vonulhatott be a történelemkönyvekbe, részint következményeivel együtt, melyek közt a Népbíróság egyik első peres ügyeként tálalhatta a drámai dúlást. A rejtekező főszereplő, Dely Piroska esetének krimibe illő dúvadsága a végrehajtó és a kollaboráló emberek közötti szerepkülönbségek „mélyen zavarba ejtő emberi dimenzióját mutatja, azokat az elkövetőket, akik ’láthatatlanná válva’ eddig nem kerültek a történetírás fókuszába, valamint azokat a tényezőket…, amelyek e láthatatlanságot létrehozták” – írja bevezetőjében (11-13. old.), és a folyamat taglalása mint „a kommunikatív emlékezet kollektív emlékezetté alakulásában” kiteljesedő történés, korabeli sajtó, peranyagok, interjúk révén elkészíthető összegzés kerülhet fókuszba a könyv egész anyagában. Ma már nemcsak azzal a kérdéssel: hol volt a kollektív emlékezet pozíciója közvetlenül a háború után, hogyan hatott a büntetőbíráskodás a „népítélet” és a militáris önkény légkörében, hanem úgy is, mit hordoz a perszonális emlékezet azóta is erről a „mindennapos” akcióról…

Adott egy ház, melynek sorsa, s a benne élő lakóközösség drámája nemcsak a történetírás zártsága és nyitottsága közötti szempontok szerint értelmeződik. Pető könyvében a részletes korkép izgalmas elemzésén keresztül vezet be a második világháborút követő igazságszolgáltatás természetéről megtudható sötétségekbe is. Nem véletlen ugyanakkor a kötet és címének fókuszába emelt nők nyilas mozgalomban és szélsőséges radikális politikai mozgalmakban való részvételéről, részletesen szólva arról az elkövetővé válásról megfogalmazott tézisrendszer, mely épp a portré(k) nyomán bontható ki, s mindez tovább is vezethető a háború utáni emlékezetpolitikai diadalok, interpretációk, „szaktudományos” (és hamistudásra épített) tálalásmódok, továbbá ezek reflexiójaként adható másféle értelmezésmódok alakulás-folyamata felé. Pető (nem ok nélkül, hanem illő tekintéllyel és argumentációval) a szembesülés német változatát idézi fel Jürgen Habermas elemző tanulmányából,[iv] melyben „a német háborús bűnösség kérdését vizsgáló összefoglaló tanulmányában a ’beszédes elhallgatás’ (kommunikatives Beschweigen) kifejezését használja. /…/ Habermas a fogalmat úgy határozta meg, hogy a ’csendben elfogadott erkölcsi aszimmetria az elkövető és az áldozat között taktikusan rejtve marad, és a felszínen az ügyek úgy zajlanak, mintha mi sem történt volna’. A magyar esetben az a folyamat, a ’beszédes elhallgatás’ kialakulása, és az a szakaszolás, amit Habermas a Németország keleti és nyugati felében történteket összevetve alkalmaz a háború utáni igazságszolgáltatás folyamatának megértése érdekében, egy országon belül zajlott le. A szovjet megszállással érkezett domináns antifasiszta retorika, ahogy a népbíróságokról szóló fejezetében írtam, inkább visszatetszést szült, és a magyar háborús részvétellel való szembenézés ellen hatott. A magyar 1945-ös és 1956-os emigránsok szerepe 1989 után éppen az antikommunista retorikát erősítette, nem úgy, mint Nyugat- és Kelet-Németországban az 1945 után hazatérő emigráns szociáldemokrata vagy baloldali értelmiségiek”. A „beszédes elhallgatás” értelmezően használható fogalomként a népbírósági folyamat bírálatán keresztül megvalósuló „jobboldali történeti identitáspolitika egyik alkotóelemévé vált, ezzel bebetonozva a különbségeket”.

Annyi mindenesetre kimondható, hogy a beszédes, árulkodóan direkt elhallgatás-politika nem csupán a világháborús bűncselekmények világában volt eszköz, s nem csupán a népbírósági perekre jellemző „titkosítottsági” együtthatóval mérhető – hanem talán mindmáig folytonosan túlélni képes habitus. Erről a kötet nem kell színt valljon, csupán az olvasói közérzet lel „véletlen analógiát” a bűnelkövetőkkel szembeni eljárások normarendjében – legyen szó akár tegnapi „balkáni háború” eseménymenetéről, mai mianmari népirtásról vagy holnapi szudáni, azeri, kurd, kameruni vagy venezuelai genocídiumról. A kötet idáig nem utal el, csak képzelődni enged. De ez is érdemleges vállalása: a szélsőjobboldali női politizálás témakörével kitartóan foglalkozó Szerző itt nemcsak nyolc nagyobb fejezetbe tagolt történészi munkát kínál, hanem egyben emlékállítással is adózik a jelzett ház lakóinak, a bármilyen színezetű önkénynek vétlenül kitetteknek, az elkövető személyek életútját meghatározó jegyeinek összképével, ugyanakkor a perszonális történelem köztörténetbe ágazását is érzékenyen illusztrálja. Összegző zárszavának végén még emlékeztet arra: akármiféle értelmezési bonyodalomban van is a narratív és deskriptív történetírás ágazatai között, a „terápiás alternatíva” nemcsak ma is szükséges, érvényes és kínos rászorultságunkra figyelmeztet, hanem korunk „láthatatlan elkövetőinek” mintegy konstans jelenlétére is rávilágít. Talán nem egészen véletlen, hogy a terápiás megoldások egyik változatát, Rajk Júlia politikai magatartástörténetét feldolgozó kutatása újabb dokumentumokkal kiegészült formátumban újra megjelent kiadása[v] is tükrözi a börtönnel, erőszakkal, elhallgatással és szenvedésekkel teli életek kibeszélhetőségének fontosságát, az öntörvényű személyiség és az emberi szolidaritás értékének megnevezési felelősségét, az „aki fél, az menjen cukrászkisasszonynak!” történelmileg is hitelesített szereptudatosságát.


[i] Elmondani az elmondhatatlant. A nemi erőszak története a Magyarországon a második világháború alatt. Jaffa Kiadó, Budapest, 2018., 260 oldal

[ii] Elmondani az elmondhatatlant. Trauma és irodalom, Ráció, 2008. http://www.menyhertanna.hu/olvasoszoba/elmondani-az-elmondhatatlant-trauma-es-irodalom/

[iii] Eredetileg 369 oldalas akadémiai doktori értekezés, 2012. Könyv-formátumú kiadása: Jaffa Kiadó, Budapest, 2019., 288 oldal

[iv] On How Postwar Germany Has Faced Its Recent Past. Common Knowledge, 5/2. (1996.) 1–13.

[v] Árnyékban. Rajk Júlia élete. Jaffa Kiadó, Budapest, 2020., 326 oldal.