PRÓZAIRODALOM,  VERS

Handó Péter: Szellemgyári és -közeli esetek (4.)

Kuftár forralt bortól fáradtan és kimerülten ért haza. Az előszobában csámpás papucsa és éhességének ellensúlyozásáért doromboló macskája fogadta. Házirendből hajtogatott csákója ázalék maradványait a hirtelen olvadásnak indult pelyhekkel együtt részlegesen leverte a hajáról, majd megszabadult a kabátjától és a hólétől cuppogós cipőjétől. Az utóbbitól való megválása kissé nehezére esett, mert sem az egyensúlyérzéke, sem a közérzete nem volt a régi, mindkettő erős befolyásoltság alatt állt. Ráadásul a cipőfűző kioldásának gondolatát a túlterhelt húgyhólyagja oly mederbe terelte, amelyben hajolni vagy guggolni nem kis rizikóval járó tettként merülhetett fel a nagy, zavaros jelenlét tudatfelszínére. Nem is beszélve a sasszézása közben keletkezett vizes hangokról, meg a kései hazaérkezéséért bosszúálló macskáról. Dörgölődzésével, lábak közötti ólálkodásával és a nadrágszáron való felkapaszkodásával nem csak a cipőlevétel nehézségét fokozta, hanem a csámpás papucs felvételét is. Aztán mikor sikerült végre a bal lábával betalálnia a pánt alá, az maga volt a borzalom. A macska farka ugyanis éppen arra kalimpált, így a pánt és a lábfeje közé szorult. Volt nyivákolás meg karompróba, a félkába Kuftár számára meg „hideg zuhany”, s mellé némi meleg csorgás a lába szárán. Ekkor olyat tett, amit még soha, jobbjával oldalba billentette a cirmost, aki kis híján farok nélkül fogta menekülőre. Felborzolt szőrrel egészen a függönykarnisig rohant. Onnan nézett le ártatlan és megbántott szemekkel. Nyikkanni sem mert. Kuftár is – ha nem is menekülőmódban – sietősre fogta a dolgát. Papucsát lerúgott cipői mellett feledve, lédús zoknisan csattogott be a vécébe, menetközben lazítva övén és gombolva sliccén, épp csak el nem hagyva a csatakos nadrágját. A sorstól kapott bónuszként könyvelte el, hogy az ülőke hátrahajtva fogadta, semmi mást nem kellett megcselekednie, csak könnyítenie a vízháztartásán. Ajka enyhe imát is remegett közben, hogy reggel ennyire előrelátó volt.

– Isteni sugallat. Isteni sugallat – motyogta az öblítőtartálynak, hátha megérti, mekkora súlytól szabadul éppen.

Percekig folyatott. Közben kiszáradt, mint a lecsapolt tó, és visszatért a csak egy italra szóló szomjúsága. Letolt nadrágját elengedte dolga végeztével, majd kilépett belőle, hátrahagyta. Csupán nedves gatyáját húzta vissza, hátha angyalok járnak az ablakok előtt, felmérni, az ünnepi jócselekedetükhöz mit is hozzanak. Meztelen fenekét mégse kukkolják annak meghatározása végett, milyen méretű alsó fedné el – esetleg.

A társalgó felé tartva megszabadult a zakójától is: ledobta a kanapéra. Belépett a saját tervezésű bárpultja mögé, s körbetekintett a házi pálinkái között. Végül egy törkölyön akadt meg a tekintete. Kétujjnyi színtelen lé lötyögött az üveg alján. Lecsavarta a kupakot és benyakalta egy huzatra. Zsibbadó garattal, egész testében rázkódva fordult az ablak felé.

– Bendegúz, hát te…?! – szólt fel a macskának. – Gyere! Spongyát rá – nyújtotta karjait.

Bendegúznak valahogy nem smakkolt a dolog. Kuftár minél közelebb ment, annál kevésbé. Még a körmeit meg a fogait is megmutatta. Ezek elég élesnek és ellenségesnek tűntek ahhoz, hogy Kuftár végül is úgy döntsön, hagyja a fenébe a duzzogó dögöt, majd megbékül. De azért föltöltötte az etetőtálkát, hátha az éhség helyreállítja a válságba került barátságot. Ám ez a vesztegetés sem tűnt elég erősnek a macska lecsábítására, így elment tusolni.

Imbolyogva állt a zuhany alatt, elernyedve a melegtől. Szemei laposakat pislogtak, a tusfürdő meg folyton kicsusszant a kezéből, amikor a tenyerébe próbált belőle tölteni. Talán csak a lába szárán ejtett karmolások tartották benne ébren a lelket azzal, hogy égtek a víztől, a tusfürdő habjától. A szelleme ellenben már aludt, vagy legalábbis elment végignyúlni a kanapén. A zuhanyrózsa alatt feledett Kuftár arról álmodozott, hogy katedrán ad elő, Hajló Márton filozófiaprofesszor meg csillogó szemekkel, szájtátva hallgatja az első sorból, a diákközönsége pedig egyik ámulatból a másikba esve figyeli, mintha hegyibeszédet hallana. Viszont, bárhogyan is fülelt, nem hallotta a saját hangját, nem értette a saját nagyhatású szövegét. Annál inkább észlelhette a lámpavas-függőségű Vasvári folytonos közbekotyogását mindenféle nedűkről, amivel adósa maradt az est folyamán, a „Vendégfogadó a piros Mikuláshoz”-ban. Hiába próbálkozott az álom újra- és újraálmodásával, Vasvári álomszemélyiségét folyton előette a fene. És, ha már ott volt, nem tudott csendes jelenlétet tanúsítani. Minden egyebet igen. Beszólt, mint a vécés néni az elsumákolt tarifáért. Sokadik visszajátszásnál meg még Cecilke is befutott és mindenáron az ölében akarta megtalálni az ülőhelyét, miután kellőképpen nekivetkőzött. Mellei elháríthatatlanul ott himbálództak a szája előtt, nehogy leolvashassa róla azokat a rendkívül fontos téziseket, amellyel elkápráztatja hallgatóságát. Kezével hiába próbálta eligazgatni a beszédét leárnyékolót, Cecilke állandóan félreértette a mozdulatait, testi kapcsolatot akart létesíteni a nyilvánosság előtt. A közönség viszont, mintha ebből semmit sem érzékelt volna, önmaga számára érthetetlen szavait megbabonázottan hörpintette föl.

Mire törülközni kezdett, ott bujkált benne a kérdés: vizet vagy verejtéket itat-e föl a testéről? Esetleg ezek kombinációját? S ha megtörli a testét, a fejében kavargótól is megszabadul? Gondolatoktól pőrén mehet szunyálni? Vagy marad a sündisznót nyeltek állapotában?

Aztán az ágy gyorsan bekebelezte. Még meglepődni sem maradt ideje, oly hirtelen fölemésztette létezéstudatát. A pizsamáját sem kereste elő onnan, ahová előző reggel tette, csak szimplán elnyelte az éj. Hajnalig meztelen önfeledtségben hortyogott a paplan alatt. Se Cecilke, se az angyalok nem háborgatták nyugodalmas alfaállapotában.

Bendegúzon – a zajszint tartós kiegyenlítettségében – úrrá lett az elemi ösztön és lemerészkedett a tálkáját üresre nyalni. Utána tartott egy farokbehúzós terepszemlét és végül befurakodott a fürdőszobai szennyesek közé, talán a régi világról nosztalgiázni a szagok terén.

Kuftárt hajnalban az ébresztőóra zörögte föl. Nem emlékezett rá, hogy aktivizálta, kéretlenül rondította el az ekkorra visszatérő álmát, amely ezúttal kedvező fordulatot vett: végre sikerült kivernie Vasvárit és Cecilkét az előadóteremből azzal, hogy összeeskette őket az egyetemi hallgatóság előtt, majd nászutat indítványozott számukra Hawaiira. Csak Hajló Márton figyelmének hiányát sajnálta, aki Cecilke hat padsornyi hosszúságú fátylát fogva hagyta el a termet, valamint a felejthetetlen előadásáért járó taps – idejekorán való felriadása miatti – learatásának elmaradását.

Ágya szélére kábán és másnaposan ült föl. Rálehelt a tenyerére, majd megszagolta. Ettől megint Vasvárira gondolt, illetve az ő leheletére, mert az volt olyan áthatóan büdös és szeszdús hányadékra emlékeztető, mint a sajátja. A lehetséges orvosságokat fontolgatta ímmel-ámmal, meg hogy telefonon beteget jelentsen-e, mert akkor a kutyaharapást szőrével kúrálhatná ki, szőrmentén hörpölhetne valami gyomortisztítót vagy gyomortartalom-stabilizálót. De nem engedett a lélekcsábításnak és végül felkelt, módszeresen öltözködött. Helyzetét átgondolva attól rettegett, hogy a várható szellemgyári leépítés során ő is lapátra kerül. Meg az előző napi felfordulás is nyugtalanította. Az is újra elővette az idegeit, hogy nagyzenekari próbát tartson a belőlük feszített húrokon. Tudta, egyelőre nem rá gyanakodnak, de ha hirtelen távol maradna, Szupra bizonyosan hamarosan ráérezne, hogy merről bűzlik a hal, a far, meg minden egyéb, amit a tapasztalat megéreztethet az emberrel.

Félig felöltözötten, a reggeli nagyszabású könnyítés után, kihúzta az övet a vécében hagyott nadrágjából és a koszos kupacot egybenyalábolva bedobta a fürdőszobai automata mosógépbe. Egy mozdulattal fölé töltötte a többi szennyesét, ami furcsán, elfojtottan nyivákolt, majd gyömöszkélő kezébe karmolva kilőtte a szövetek közül Bendegúzt. A sokkot kapott macska meg sem állt a nehéz idők átvészelésére alkalmas függönykarnisig. Onnan fújt teljesen megvadultan Kuftárra, amikor az – szemrevételezés céljából – bedugta a fejét a társalgó ajtaján. A bűnösségének tudatával terhelt háziúr nem is merészkedett a küszöbnél tovább, karján érezvén a friss, csontirányban húzott, vérrel újrarajzolt szántásokat, és feltételezve, ha továbbmegy, akkor újabbak beszerzésével is számolnia kell. Csak önmagát és otthonát feladóan legyintett Bendegúz felé: „Értem haragod.” Mégis azt fontolgatta, ha ez ezentúl így megy, Bendegúzt elcseréli egy papagájra. Az bizonyosan kedvesebb társalkodó, amennyiben nem vágják fel a nyelvét. Nem élhet fenyegetettségben a saját lakásában.

Száraz, hótaposásra alkalmas bakancsot keresett. Egy évek óta nem hordottra lelt. Felhúzta. Kérges volt a belseje. Nyomta a bütykét, ugyanakkor látszott rajta, hogy kellőképpen meleg, felveheti benne a harcot a szűnni nem akaró havazással.

Körözött hármat az előszobai tükör előtt, ellenőrizni az összhatást. Elhúzta a száját, kissé idejét múltan festett. Ráadásul a szeme alatti karikák… Gimnasztikázni lehetne velük, csak nem neki – s megsimogatta gyarapodó pocakját, mert azon bármilyen karika fennakadna.

– Ez van – dünnyögte az orra alatt. – Majd menet közben bekapok egy kávét valahol – s közben arra gondolt, ez a valahol az előző esti hely lesz, mert mégiscsak a pultos Vica vice versa.