Handó Péter: Stációk (5/14)

5.
Hirtelen ocsúdott a rendőr a rendőri túlkapására, és a fölébredt szánalom verejtékgyöngyöket rakott a homlokára. Vagy csak a kemény ütlegelés tette ezt vele? Vajon mi történt, hogy mégsem érez megbánást? Hiszen rend a lelke mindennek. Ő pedig az utca lelke, aki rendet teremt a káoszban.
Nézte az ismerősnek tűnő alakot, fején véres papír-gemkapocskoszorúval, maszatosan és koszosan, mellette doboznyi lommal. Honnan keveredhetett ide? Hová tart? Ki fia borja? Feljelenti-e a bámészkodók közül valaki?
– Álljon fel! ¬– szólt határozottan, indulatmentesen.
Megérintette Márk karját, hogy segít föltápászkodnia, de meggondolta. Nem segélyszervezetet képvisel ő, nem lépheti túl a hatáskörét, intézkedés foganatosítása a feladata és nem más.
– Álljon fel! – ismételte meg a felszólítást nyomatékosan.
– Üsse még, biztos úr! Üsse még! – kiáltotta valaki. – Az ilyennek ez kell. Csak ezzel ösztökélheti.
– Úgy. Úgy – helyeseltek többen is.
– Én képviselem a törvényt, nem maguk – fordult a csoportosulók felé a rend őre. – Ha azt mondom, elég volt, akkor elég volt. Világos?
Kisebb morgolódás támadt, de nyíltan senki sem mert lázadni a döntése ellen: nem szolgáltat további adrenalinszint-fokozó látványosságot.
– Maga meg miért nem áll fel?! – rivallt a betontámfalba szinte belekucorodni igyekvő Márkra. – Nem volt elég…?!
Látszott, hogy nehezen viseli el, ha az utasításainak nincs foganatja, könnyen hevül: rángatódzott a szemöldöke és a kackiásra pödört bajsza vége, akár a fölingerelt macska farka.
A forgalom időközben leállt. A távolabbi autók utasai sorjában szállingóztak kifelé, hogy megnézzék mi történt elől. A veszteglés miatt türelmüket vesztők egyre messzebbhangzó tülkölésbe kezdtek.
– Nézze, mekkora bajt csinált! – mutatott rá a rendkívüli, már-már kezelhetetlennek látszó helyzetre. – Szedje a cókmókját, és takarodjon odébb, mielőtt még meggondolom magam, s bevitetem! Maga meg – intett egy suhanckorú felé –, ha kerüli az iskolát, akkor segítsen neki a dobozt cipelni!
– Én? De miért? – hebegte az ifjúember orrhangon. – Beteg vagyok. Orvostól jövök.
– Nincs apelláta! Fogja azt a rohadt dobozt, oszt tirhuljanak innen!
Sípjáért nyúlt. Kézjelekkel ösztönözte az ácsorgó gépjárművek tulajdonosait a továbbhaladásra. Kelletlenül megmozdultak a közelében veszteglő autók.
Az ifjúember vállát vonogatva lépett Márk mellé, pattanásos arcán totális undor jelével a rárótt feladattól.
– Hé! Menjünk! A zsernyákot mindjárt visszaeszi a fene – bökött egyet a kuporgón.
Márk lassan mozdult. Szemlátomást szenvedett a teste az iménti atrocitástól.
– Jó – mondta, miközben próbált fölegyenesedni, s a fiú tekintetében olvasni. – Azonnal fogom a holmim…
– Egy kicsit segítek… – ami annyit jelentett, pár percig viszem akár én is. – Csak tűnjünk már innen el!
Márkot félrenyomva karolta volna át a dobozt, de ujjai hiába kutakodtak az ellenkező irányból érkező kéz ujjai után. Összekapaszkodtatásuk nélkül tett egy halvány kísérletet az emelésre.
– Nyugodtan alányúlhat, nem kislány – élcelődött egy korosabb rosszul öltözött.
A közönség sűrű tömbjéből cinkos kacarászás és zsörtölődés egyvelege röppent föl. Az ifjúembert elöntötte a pír és a pulykaméreg.
– Miért nem maguk cipelik a cuccot, ha annyira tudják osztani az észt? – legyintett egyet és kelletlen a doboz alá nyúlt, méregből emelt, dacból is fölülkerekedett a nehézségi erőn. – Merre? – szakadt ki belőle a kérdés a mellényomott levegővel együtt.
– Arra – mutatta Márk az irányt, és botladozva követni kezdte a fiút.

Handó Péter prózájának előző része a Szöveten: