Köves István: Üres az utca
Reggelre hajnalodóban előveszem a napot a belső zsebemből,
rálehelek, megdörgölöm kibolyhosodott kabátujjammal,
fölsegítem vállam fölött a szemhatár peremére,
és dudorászva sétálni indulunk, együtt, lomhán, kimérten.
Útvonalunk tudható, követhető, végigsimítunk az ablaksoron,
fölmelegítjük a közönyösre dermedt, nyers panelfalakat,
ugrabugráló árnyékokat festünk az oviba igyekvők lába elé,
a lehajtott fejjel munkába igyekvők ívbehajlott háta mögé,
a szeretőjük illatát őrizgető hazalődörgők jókedve köré,
a koszorús költő kedvére is vetünk, no, hadd rímeljen róla egyet,
ne ijedezzenek, ne magányoskodjanak, ne szánják másra a napot.
Eddig legalábbis így, de ma már senki nem sietett a villamoshoz,
se munka, se munkás, se munkahely, se óvoda, látjuk, üres az utca,
áldás sincs rajtuk, rajtunk, békesség se, csak az untig unt kehely,
nem kell hát árnyékot sem festenünk ezért is most már,
ritkábban veszem elő hajnalonta én is zsebemből a napot –
miközben a mindent pontosabban értő-tudó meteorológusok
tanácstalanul lesik áttetsző, foszló, halványuló árnyékukat.
Köves István verse legutóbb a Szöveten:
Previous
