VERS

Köves István: Felhőhabverő helikopter

Áldozatokról, túlélésről, újrakezdésről,
Európa vagy a világ dolgairól, ma már tudom,
akár az emberiség jövőjéről is, reménytelin csak
Regécen, a diófás kertben érdemes gondolkodni,
a cinege-szó járta, rezgő szederágak indái között,
ahol, ha azt mondom, a jobboldali szomszéd,
az a kapucskánkban a vár felé fordulva,
a jobb kezem felöl integető boltosékat jelöli,
akik megvették az ott volt régi kocsmát és
helyre kis nyaralót alakítottak bele, kandallóval,
mert errefele az a divatozás, nem a medence,
és ha azt találom mondani, a baloldali szomszédom,
az akkor meg Gáborékat jelenti, még ha Gábor már
elhunyt is, csak az özvegye, Éva maradt egyedül
a hordós-kongó sokablakos házban, a totyogó tojók,
csofla csirkék és bimbózó bazsarózsák asszonyának,
s ahol a rómaiak meg a görög katolikusok,
főleg is csak a régi-bűnös, kendős öregasszonyok,
egymás mellett térdepelnek főt hajtva az Úr elébe,
hol az egyik templomban, hol a másikban,
aszerint, hogy a tisztelendő úr vagy a pópa ér rá
éppen azon a vasárnapon, mutatja, hogy melyikük,
vagy az Opel, vagy a Renault parkol a temető sarkán,
s ha felhőhabverő helikopter berregése zavarja meg
a hűvös templom méhzümmögéses, áhítatos csöndjét,
Lábi, a világlátott kőművesmesterünk, akire
a negyvenötös Nike éppen passzent, csak annyit szól:
Na, majd ti is ott végzitek, mint a mieink, Hejcén,
aztán sírhat utánatok anyátok, hiába.

Köves István verse legutóbb a Szöveten: