TÁRCA

Balaton László: Boldogság

Először nem akart hinni a szemének. Még életében nem nyert semmit. Ez így, ebben a formában nem igaz, mert egy vállalati ünnepségen – talán évzáró vacsora lehetett – Fortuna istenasszony megsimogatta kopaszodó fejét, és a tombolán kihúzták az ő számait tartalmazó zöld cetlit, egy üveg szovjet pezsgőt vihetett haza. Azóta is ott porosodik bontatlanul a szekrény tetején.
Meredten bámulta a lottószelvényt, meredten a tévéképernyőt. Stimmelt. Bekapcsolta a rádiót, a hírek végén bemondták a számsort. Stimmelt. Ötöse volt. Hétszázhatvanegymillió és az apró. A lába nem bírta el, leroskadt a vetetlen ágy szélére. Hétszázhatvanegymillió és az apró. A tenyere izzadni kezdett, levette szemüvegét, verejtékes kezével megdörzsölte zsíros homlokát. Az egész teste remegett. Belebújt lyukas házipapucsába, kitántorgott a szűk konyhába. A nyikorgó csapból tejszínű, gyöngyöző vizet eresztett egyetlen ép poharába. Lötykölve emelte szájához, az üvegperem a fogához koccant, nagy kortyokban zúdította a hűvös folyadékot háborgó gyomrába.
Visszament a szobába, leemelte a zöld pezsgősüveget a lengyel vodka és a jugoszláv konyak közül. Kilépett az apró erkélyre, és a recsegő thonet székre huppant.
Július végén a beton lakótelepen a kora esték sem hoztak enyhülést. A paneldélibáb a házak felett remegett. Elfojtott álmok, rózsaszín ködképzetek lebegtek a házak között. Az ég elolvadt, vörös és kék lávafolyam áramlott a szürke épületek között.
Ragacsos, nedves, műszálas ingje a bőréhez tapadt. A barna szövetnadrág alatt szinte megfőtt vékony, csontos lába. Mezítelen talpát a korlát árnyékba bújt vaskeretéhez nyomta. Pukkanás nélkül nyitotta ki az állott pezsgőt, egy húzásra megitta majdnem a felét. Rögtön a fejébe szállt az alkohol, tíz éve nem nyúlt piához. Csak a számsort figyelte, közben kortyolgatta a meleg italt. Testét melegség öntötte el, majd a lelkét is. A szíve hevesen vert. Évek óta először elmosolyodott. Tényleg velem történik ez, tényleg? Megérdemlem én ezt? Ekkora szerencsét?
Veszek házat, autót, nyaralót, kutyát, asszonyt, nagy tévét, tengerparti kastélyt, szőlőhegyet, menő telefont, drága órát, barátokat, egyet legalább, boldogságot… Valakit fel kellene hívni a jó hírrel! Világgá kürtölni ezt az elviselhetetlen boldogságot! De kit? Az anyját, aki tök süket, és évek óta meg sem ismeri? Vagy a kollégáit? Akik magasról tesznek rá, és még a köszönését sem fogadják? Nem hívok fel senkit. Nem árulom el senkinek! Az összes pénzt, az utolsó fillérig magamra költöm. Veszek házat, autót, telefont, igazi barátokat, szerelmet is veszek, boldogságot…
Reggelre lehűlt az erkély sakkmintás járólapmozaikja, a minta az arcába nyomódott. Részegen, dideregve, kifacsart testtel ébredt az üres üveg mellett. Lassan hasra fordult, feltérdelt. A szemüvegét kereste. Körbetapogatott mindent, felszisszent, törött üvegbe nyúlt. Az ujjába szilánk fúródott, a fogával kitépte, majd szívni kezdte a sebet. Vaksin tovább keresgélt, a szék alatt megtalálta a szemüvegét. Az egyik lencse kitörött, a másik szilánkosra repedt.
Rettenetesen érezte magát. A reflexek visszatértek, a vágy legyőzött minden ellenállást. Levette a szekrény tetejéről a vodkát, lecsavarta a kupakot, és inni kezdett. Elájult, kezében a lottószelvénnyel. Új autóról álmodott, nyaralásról, szerelemről, boldogságról.
Azon a délelőttön érkezett meg a várva várt, szeles hidegfront. Kisöpörte a port a fulladozó utcákról, az egész város fellélegzett. A vihar a lakótelepet átölelő parkerdőre terítette a kukákból kitépett hulladékot, a járdákról felkapott szórólapokat, az erkélyekről kilopott újságokat.

Balaton László legutóbb a Szöveten: