Mondd, nagy király, mesélj csak: milyen érzés?
Milyen érzés aranyban és gyámántban fürdeni,
ágyasok puha testű háremével hálni minden este,
vagy ezreket egy szemrángással halálba küldeni?
Milyen érzés koponyák halmán, emberek lenyúzott
bőrén elfekve bölcs, ám gőgös mindenhatót játszani,
és serlegből inni a legyőzöttek s megalázottak vérét;
a jótéteményeidről csupa hazug mítoszokat gyártani,
a szegényt, akinek alig van, még szegényebbé tenni,
vagy a baldachin és selyem között mindezt elfeledni?
Mondd el, milyen érzés volt egy másik emberi lény
boldogságának romjain építeni fel önmagad örömét;
parancsokat és leckéket osztogatni; ebben a létezésben
mindent jobban tudni; mások minden álmát, gyönyörét
és reményét úgy szívni el, hogy azok elméd rabszolgái
legyenek, csak, hogy te békére leljél és jól érezd magad,
amíg gyötrő démonod pár éjszakára ajtódtól távol marad
és gyakorolhatod megint, milyen kellemes kegyetlennek
lenni vagy megkívánni más asszonyát, vagyonát, vágyait,
és csak azért, mert sohasem tudtál repülni: vaskalitkádba
vetni a gyűlölt angyalt, és irigységből nyesni le szárnyait!
Csak mert te egyedül ülsz tüzes trónodon:
hát akkor mindenki más is egyedül legyen.
Csak mert te magányos vagy palotádban:
hát akkor mindenki más magányos legyen.
Csak mert te boldogtalan vagy az életben:
hát akkor mindenki más boldogtalan legyen.
Csak mert neked szenvedés ez a világ: hát
akkor mindenki másnak is szenvedni kelljen.
Büszkén dőlsz hátra, amikor körülötted senki sincs már,
és leszámoltál mindenkivel, aki híredre veszélyt jelentett:
ha pedig ellenség nincs több, hát csinálsz magadnak: barát,
bizalmas tanácsos vagy hű szolga sorsát gyorsan elfelejted,
addig pedig nem nyugszol, amíg nem fogynak el körülötted
a lélegzetek, és nem húztad karóba egytől egyig tekinteteddel
mindazokat, aki nem tetszettek éppen úri szeszélyednek,
hogy aztán trófeaként állítsd ki bús, száradó csontjaikat
magadnak feslett Babilonodban gyilkos művészeteddel.
A zsarnok, aki a még el sem követett legapróbb vétkekért
is mindent, ha épp úgy tartja kedve, kíméletlenül megtorol –
előtted kellene hát mindünknek meghajolnia, és téged kellene
tisztelnünk hóhér-felségünkként, magasságos Nabukodonozor?
Mintha csak bogarak szárnyát tépkednéd, mint a kisgyermek:
játékból, heccből, mint Timóceusz Katatiki kínozta Gyugyut;
mint aki, hogy mások fejébe másszon, az Ördöggel alkudott –
úgy nyomorítasz meg mindenkit, amíg pribékjeid összevertek
engem is, hisz’ még az égi törvények sem érnek semmit neked,
így ha nem is én, de az egyetlen élő Isten mondjon majd ítéletet
fölötted, amiért azt hitted, bármit megtehetsz, rád semmi sem
vonatkozik, hanem ópiumként kell csak mindig új és új viszály!
Nincsen már, csak puszta szavam ellened, ám tudd meg:
még az istenek sem ennyire vérszomjasak és cselszövők.
Talán még ők maguk sem. Hallod ezt, nagy király…?
Ocsovai Ferenc verse legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?