Nádasokban, pampákon és sziklák között
méltatlanul bujdosnom meddig kell még?
Kivert ebként lapulok csak szűk barlangomban,
noha a dús erdőbe lakmározni vissza úgy mennék,
de a csőszök és pásztorok messzire kergettek el
botjukkal, mert nem voltam nekik elég jó kutya,
amíg most néhány falattal is beérném,
ám hozzám itt még a föld is mostoha.
Egykor még szabad, büszke farkas voltam:
fajtám egyik legnemesebb s legszebb dísze,
de gyáván hagytam magamat megszelídíteni,
hogy szívem’ az emberek tábortüze melegítse,
vagy testvéri falkát kerestem volna magamnak,
és most hasonszőrű száműzöttekkel portyázva járnánk
a mezőket, amíg végül talán egy napon mi magunk
is egy erősebb ordasklánnak zsákmányává válnánk.
Bokorról bokorra, sántítva és nyüszítve kúszom,
de olykor egy-egy satnya gyökeret, gumót, vagy
szétrágott csirkecsontot azért még kikaparhatok,
de ha már nem marad más, ha már vár
rám a csapda, az egyetlen amit tehetek
csak, hogy tulajdon húsomba marhatok,
amíg, hogy csillapítsam összenyalogatott
sebeim patakokban porba folyó vérét:
keserűen ugatom a felém gúnyosan
pislákoló, ezüstfejű telihold fényét.
Szeretném azt hinni, hogy legalább ez a sötét,
viharos puszta otthonként ölel majd keblére;
hogy nem lesz már több kegyetlen gazdám,
és nem kell, hogy éhenkórász, engedelmes
csahosként kuporodjak csak folyton melléje,
mert még mindig jobb nekem így talán: egy
nyughatatlan, csapzott és kóbor vadként élni
és mindhalálig annak maradni, aki én vagyok –
még akkor is, ha ezentúl a préri rideg, mélabús
éji csöndjében csupán egymagamban vonyíthatok…
Ocsovai Ferenc verse legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?