„Nem akarok menni”: így szólt a híres idézet,
és ahogy egyre sebesebben kattog oldalamon
a zsebóra, egyre jobban érteni vélem, mire
gondolt a költő. Nem akarok menni, mert
hiszen ki akarna? Vannak ugyan egy páran,
akiknek a múlt teher, a jelen fájdalom, amíg,
így vagy úgy, de a jövő az egyedüli üdvösség.
Egyszer viszont megkondulnak a Rómából
visszatérő harangok, nagyot üt a toronyóra,
megszólal a Hejnał Mariacki meg egy gyászkolomp
is talán, és nem mi választunk, hanem egy örvénylő,
mindent elnyelő folyam, amelyet nem tud néven
nevezni e tar földön immár senki se és semmi se,
ezért amíg sci-fi-ízű ábrándokat szövögetünk,
nem látunk el szülőbolygónk túloldaláig sem,
mivel a haladás, változás és elmúlás ódáit zengve
elfelejtjük: sosem tudni, számíthatunk-e szebbre.
A legjobbnak hittem magamat az Akadémián,
pedig még a legrosszabbak között sem voltam;
azt hittem, én vagyok a Doktor, de még időlord
sem vagyok igazán, mert csakis a testem tudja,
merre, melyik csillagrendszerbe kötök ki végül,
és a lelkem tudja, miért, én viszont egyiket sem:
csak menekülök folyton valamitől vándorlásnak
hazudva, holott nem is a kíváncsiság indít útnak,
hanem a nyugtalanság meg egy pusztító űrháború
rémséges, ádáz emléke, amely utolsó példányává
tett fajomnak, ezért azóta is céltalanul bolyongok
csak mindig új útitársakat és izgalmas kalandokat
keresve önmagamnak, hogy az értelem nélkülinek
adjak valamiféle jelentést, de még TARDIS-omat
sem igazán tudom irányítani, és ha meghibásodik
olykor, belegondolok, hogy ez a sors büntetése-e,
mert kozmikus utazásomat talán csak úgy loptam –
mégis bárhová mennék, csak Gallifrey-re ne kelljen
többé visszatérnem, hiszen kupolás városai ellenére
nekem nem több, mint száműzetés: durva kősivatag,
ahol bármit írok le, eltűnik a meddő dűnehomokban.
Akár egy ingaóra, kalapálnak szíveim, ahogy közelít
a végső pillanat, mert ezt a sebet nem gyógyíthatja be
ezúttal semmféle kuruzslás, magasröptű orvostudomány
vagy egyéb megmagyarázhatatlan csoda. Olyan sokszor
megtörtént ez már velem. Annyi arcom, nevem, hangom,
nyelvem, életem volt, de ez a mostani itt valahogy mintha
még inkább én lettem volna, mint korábban az összes többi.
Melyik voltam én? Mindegyik, vagy egyik sem? Egyszerre
valamennyi, vagy csak az egyik közülük, minden más pedig
csak tévés epizódszerep volt, amit átmenetileg osztottak rám?
Melyik vagyok? Ki is vagyok? Ugyanaz fogok-e maradni
vajon a regeneráció után is, ha másik valóságba költöztem –
ha más lesz az elmém, szavam és a lényemet felépítő anyag,
vagy pedig mindenképpen meghalok egy kicsit és a gyertya
végéről átvitt tűzoszlop sohasem lesz ugyanaz, ha ellobbant
az eredeti láng, hanem csak valami hozzá hasonló? Lenyomat,
ami egy kis darabot magával hordoz; amelyben valami ismerős
alak lakik, még ha néha fáj is, hogy kaméleonként kell öltenem
mindig új és új ruhát. Milyen leszek? Kivé leszek? Tudja már
valami bennem ezt régóta, ám ennyire sohasem ragaszkodtam
még előző avatáromhoz, amit nem lehet csupán úgy levedleni,
ezért ha sejtem is, hogy menthetetlenül szétesik a námarúpám:
a haldoklásomat csak elnyújtani, ám visszafordítani nem lehet,
inkarnációm pedig emlékestül, érzelmestül szertefoszlik majd,
akármennyire is volt ő boldog vagy megnyomorított és szenvedett,
habár makacs fejem ellenkezik még és ajkamat elhagyja pár zokszó,
mert nem akarok csupán egy lenni a sorban. Nem. I don’t wanna go.
Ocsovai Ferenc „hosszúverse” legutóbb a Szoveten:
Vélemény, hozzászólás?