Már paellát eszem s mellé horchatát iszom. Szívemből
sok emlék tódul elő, ha megpillantom a szélben lobogó
büszke, fenséges Senyera lángvörös és aranyló sávjait;
mégsem tudom, hogy ez elég-e ahhoz, hogy az ember
elmondhassa, már idetartozik és megvetette itt lábait,
noha nem ijedek meg, ha valaki véletlenül megkérdi:
parles valencià? mert már kicsit értem, miről van szó,
és egészen jól megtanultam tájékozódni a Túria mentén,
ami úgy fonja körbe medrével a várost, akár zöld lasszó,
meg bárhonnan felismerem a Quart- és Serranos-tornyok
nemes, évszázadok munkáját őrző, rettenthetetlen alakját,
és nem felejtem el a szerény, ám zsongó barrió-negyedek:
Benimaclet, Cabanyal, Russafa és Torrefiel utcai kalandját,
sem a sikátorokban és főtereken csengő flamenco hangját,
sem a Micalet csúcsdíszét és benne a katedrális harangját,
sem a színes, ragyogó kerámiacsempéket minden sarkon,
sem azt, El Saler dűnéire hogyan vetül a sóhajtozó alkony,
sem a Bikaaréna boltívei között cikcakkozó római virtust,
sem a paloták tövében illatozó babért, pálmafát és cédrust.
Akárhogy is lesz: szellemem esténként ott fog sétálni majd
az Aragó, az Alameda, a Regne és az Őrangyalok kőhídján,
vagy erkélyes társasházak, villák és bárok közt bolyongva,
forgószélként fog vándorolni a tengerpart homokos síkján,
és a kikötő sétányai és dokkjai mellett fogja egyre keresni
az ittfelejtett, meg sem fogant új táncokat és szerelmeket,
és vissza fog szállni a derűs, harsány asztaltársaságokhoz
és asszonyokhoz, akikkel minden ügyet be nem fejezhetett,
még akkor is, ha emlékszem annyi dúsgazdag szabadúszóra,
vállalkozóra s mérnökre, akik csak úgy jöttek ide: „miért ne” ,
nekem pedig fájt ez a flegma rongyrázás, ami elképzelni sem
tudja, mit jelent, ha egy lakhely magát menyasszonyul ígérte
egy fáradt utazónak, akinek szeme előtt röpköd még mindig
a címer tetején ülő denevér, amely talán győzelmet jövendöl,
amint a városházán, a stadionon és a Porta de la Maron figyel;
mégis bármit teszek, kilógok valahogy az őslakos tömegből,
akárhogy majszolom az olivabogyót, kagylót és kalmárhalat,
és akárhogy is tanultam meg minden gondra csak legyinteni
vagy vidám mosollyal, spanyolosan rándítani meg vállamat,
hiszen a dal és múzsa itt is csak tűnő mocsárláng és délibáb,
így mielőtt ez rossz házasság lenne: mennem kell hát tovább,
s ahogy nemrég ugyanitt engem is csúnyán magamra hagytak:
lehet, most én leszek a hűtlen szerető, és hamarosan elhagylak.
Ocsovai Ferenc legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?