PUBLICISZTIKA

Ocsovai Ferenc: Tintamenet (IV.)

A hozzá közel álló Bercit, Editet és Kamit leszámítva Gedeon egyedül Zsuzsát kímélte meg. Bár sokszor utálta magát vajszívűségért, egyébként sem lett volna sok esélye arra, hogy bosszúból a tanárnőre uszítsa a diákságot, hiszen Elnemér tanárnő maga is karizmatkus, megnyerő és spontán személyiség volt, aki továbbra is megőrizte az órákon jó kedélyét, noha Agárdival való kapcsolata nem volt éppen a legfelhőtlenebb azok miatt a már említett sötét titkok miatt, amelyek pletykaként is szárnyra keltek. A tanórák és az iskolai propaganda mellett Niedermüller bevetette szónoki készségeinek és ragyogó szókincsének legjavát az általa korábban gyűlölt online felületeken is. Legodaadóbb diákjai unszolására végül kötélnek állt, és elkezdte a maga videóblogját, amely hamarosan óriási követőtáborra tett szert: a TintamenetTévé (TMTV) hamarosan sikeresebb kezdeményezéssé vált, mint akár a Józan-ON, akár a Titokzatos Igazságok, amely főleg Gedeon szórakoztató és szuggesztív előadásmódjának volt köszönhető.

Október közepe táján, amikor Gedeon ugyanolyan szerény és puritán körülmények között kerékpározott be Káromkolostorról a sekélyvári gimnáziumba, mint videós karrierje előtt, a férfiben megfogalmazódott a gondolat, hogy egy nagyszabású iskolai ünnepély lenne rá a legtökéletesebb alkalom, hogy demonstrálja vele tanulóinak kiváló erényeit és eredményeit. Közben az Óriásmalom csárda mellett elhaladva előugrott fejéből egy régről ismerős érzés, egy név és egy arc, amelyeket azonban gyorsan elhessegetett onnan, és, hogy elterelje kéretlen gondolatait, összecsukott esernyőjét a kormánynak támasztva azon mosolygott magában, hogy már-már olyan, mint egy középkori lovag, aki paripáján vágtat éppen kivont karddal a kezében. Ez a harci szellem aztán gondolatok egész áradatát indította el benne a város felé menet, mígnem megfogalmazódott benne egy kétségtelenül ragyogó ötlet: lesz, ami lesz, az idén kezébe veszi az októbet 23-ai ünnepség megrendezését, és olyan megemlékezést tart az 56-os hősök tiszteletére, amilyet még nem látott a világ. Dramaturgiai zsenialitását, műveltségét, tehetségét, illetve a magyarság iránti kötelességét pedig – és ez csupán a ráadás – soha senki nem fogja többé elvitatni tőle.

Ahogy megtartotta első két tanóráját, az utánuk következő lyukasórát kihasználva azonnal felkereste az igazgatót, akinek valójában teljesen mindegy volt, ki veszi kezébe a rendezvény szervezését, Niedermüller-e vagy Elnemér tanárnő, aki már előzetesen bejelentkezett erre. Gedeon viszont olyan szenvedélyesen érvelt, hogy végül átadták neki a terepet azzal a feltétellel, hogy ezt neki magának kell közölnie a történelemtanárnővel, akinek szintén áldását kell adnia erre. A fiatal irodalomtanár gyomrában valami bizseregni kezdett, és még az a félénk gondolat is körvonalazódni kezdett benne, hogy mi lenne akkor, ha ők ketten együtt rendeznék a műsort és azt lezáró színdarabot. Ez lehetne a tökéletes alkalom, hiszen a közös, alázatos munka, az ünnepi áhítat és a tanítás iránti őszinte szenvedély minden bizonnyal közelebb hozná őket egymáshoz, ábrándozott Gedeon.

Szokatlanul remegő ököllel (ami talán még a régi Gedeon személyiségének maradványa volt) kopogott be a szertár ajtaján, és a szőkehajú kelet-európai szépség, ez a valóságos tündér-vila nézett hamarosan egyenesen az ő szemébe, ő pedig érezte, hogy az utóbbi idők fagya hirtelen felengedett, és ha magabiztosan is, belül mégis némi megmagyarázhatatlan izgalommal kezdi előadni a fiatal tanár kezdeményezését. Amikor ahhoz a részhez ért, hogy megkérdezze a nőtől, lenne-e kedve közösen megszervezni a darabot, a nő kitérő választ adott, mire Gedeon azzal mentette a helyzetet, hogy az igazgató rájuk bízta a döntést, és ő szívesen rendez egyedül is; ezzel adva némi kapaszkodót Zsuzsának, hogy ne legyen senkinek sem kellemetlen a visszautasítás.

Gedeon, aki osztályfőnök is volt egyben, saját elsős osztályát készítette fel a műsorra: az engedelmes kiskamaszok, akik féllábbal még mindig a gyerekkorban voltak, örömmel követték szinte mindannyian a Tanmester Úr elvárásait, és egészen addig gyakoroltak, amíg azt tanítójuk nem ítélte makulátlanul tökéletesnek. Amikor eljött az ünnepség napja, természetesen a himnusszal nyitották meg a rendezvényt és mindenütt feltűntek a középen lyukas magyar trikolórok. Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című már-már klisésnek számító, mégis örökérvényű és kötelező verse is elhangzott, méghozzá meglepő módon magának Gedeonnak az előadásában. Tárkányi valahol az első sorban ülve a fejét csóválta, és minden alkalommal, amikor a zsarnokság szót az irodalomtanár a mikrofon felé fordulva kiejtette száján, a filozófiatanár szeme sarka valamilyen különös okból mindig megrándult egy kissé.

A mártírokra való megemlékezés azonban rendhagyó fordulatot vett: a vers után ugyanis nem egy színdarab következett, hanem váratlanul a Tintamenet mozgalom vörös és fekete lúdtollas lobogói, szalagjai és molinói jelentek meg mindenhol, amelyet néhány diák varázsolt elő korábbi rejtekhelyükről a közönség legnagyobb megrökönyödésére, majd az addig pátosszal teli ünnepség hangulata hirtelen száznyolcvanfokos fordulatot vett, és a Tintamenet megzenésített himnuszát követően egy zenei válogatás hangzott el régi katona- és pártindulókból, mégpedig Niedermüller kedvenc szerzeményeiből, akit valamiért csak Tanmester Úrnak címeztek diákjai, amíg őt skandálva masíroztak a színpad egyik végéből a másikba. Végül középen megálltak, és szabályos, zárt négyszöget alkotva, akár egy légió tagjai fordultak szembe a közönséggel, majd egy eskünek hangzó szöveg kíséretében különös gesztust tettek: jobbkezükkel hatalmas, pipaszerű vonalat írtak le a levegőben, aminek rövidebbik szára a tanulók baljára nézett, a hosszabik meghúzása pedig egy rézsút intésben végződött, amely után a programot a konvenciókhoz visszatérve a Szózat zárta le.

Gedeon úgy érezte, hatalmas sikert aratott a műsor, és nemcsak a hősökről sikerült méltó módon megemlékeznie, hanem a Tintamenet számára is kifogástalan kampányprogramot bonyolított le. Ez azonban csak a látszat volt, és a közönség formális és képmutató tapsa mögött valójában teljes értetlenség és döbbenet lapult. A zavarban lévő tanároknál csak azok a szülők értetlenkedtek jobban, akik megtekintették az eseményről kiszivárgott felvételeket, amelyeket hamarosan a média is felkarolt: köztük azok a progresszív és tehetségtelen újságírók, akiket Gedeon oly mélységesen megvetett, és akik „náci irodalomtanárként” írtak a legtöbb helyen a sekályvári gimnázium tanáráról. Az iskola vezetésének lépnie kellett. Előtte úgy gondolták, elegendő lesz annyi, ha kissé elbeszélgetnek Gedeonnal és legközelebb nem bíznak rá hasonló feladat, illetve azt tervezték, hogy egy-egy kolléga majd rendszeresen fogja ellenőrizni ezeket a rendhagyó, állítólag hipnotikus és magával ragadó irodalomórákat.

Az ügy viszont kibukott, és nem csak megyei, hanem országos botrány kerekedett belőle, ezért noha a Tintamenet videóinak és internetes tartalmainak a megtekintettsége látványosan megnőtt, az emberek többségét inkább a kíváncsiság hajtotta, és elborzadtak ettől a számukra fasisztának nevezett oktatási modelltől, holott a többségük tudtán kívül a négy fal között, egy-egy névtelen profil álarca mögött hasonló, sőt, még sötétebb erőket szabadított fel a kommunikációs térben. Gedeont azonnali hatállyal menesztették állásából, a férfi pedig, akármilyen hosszas önvizsgálatot tartott, nem tudta elképzelni, mi történhetett. Hiszen szerették őt. A diákjai szerették őt, a kollégái pedig végre elkezdték tisztelni – legalábbis így érvelt a kirúgott irodalomtanár a bukott diktátorok csorbíthatatlan önbecsülésével.

Sokan azt jegyezték meg az üggyel kapcsolatban, hogy örülhet, ha nem okozott maradandó pszichés károkat a gyerekekben, mások azonban inkább humorosnak és az online média egyik érvénytelen kattintásvadász szenzációjának találták az ügyet, hiszen igazság szerint ténylegesen, jogi szempontból nem csinált Niedermüller semmi rosszat, mindössze kifogásolható és újszerű módszerekkel próbálkozott. Gedeon jobbnak látta visszahúzódni egy időre csöndes, káromkolostori otthonába, és teljesen elrekesztette magát a külvilágtól a tévét, a rádiót és az internetet is beelértve. Volt kollégái és barátai részéről senkivel sem volt hajlandó beszélni, és akárhogy is elemezte a helyzetet magában újra és újra, nem tudott visszatalálni korábbi önmagához, és nem tudta, hol volt az a pont, amikor elveszítette az irányítást. A fizikai síkon mindent megbánt, de nem amiatt, mert erkölcsi szempontból vélte aggályosnak a dolgot, hanem mert ez a hiba az állásába került, és a történtek után valószínűleg sehol sem fogják többé gimnáziumi vagy egyetemi tanárként alkalmazni, általános iskolában pedig főleg nem.

Elveszítette azt a hivatást, aminek élt, ami a legtöbbet jelentette számára a világon, és ami miatt oly sok évig tanult és dolgozott kitartóan, miközben annyira széthullott körülötte minden, hogy már ennek nyilvánvaló okát sem látta. Sőt, miután egyszer ablakán kinézve meglátta, hogy Elnemér tanárnő biciklijén éppen Káromkolostor főutcáján teker végig munkába menet, Gedeonon úrrá lett a dac mellett valami reménytelenségbe hajló, fojtó, ríkató mélabú, és egy alternatív jövő, ahol talán jól alakultak a dolgai, és nem vált volna egy tőrdöfés áldozatává: nem csalták volna meg őt érzelmei, elvei és álmai, amelyekkel pusztán jót akart, mégis száműzetésre, mi több, börtönbüntetésre ítéltetett. Otthona ugyanis olyan volt számára, akár a börtön, mégis itt érezte magát egyedül biztonságban, és a korábban szociális tanárnak ezentúl egyáltalán nem volt kedve az emberekhez. Inni kezdett, hogy kisöpörje a fejéből azt a gondolatot, hogy valószínűleg egy hozzá méltatlan munkát kell majd a jövőben végeznie, amelynek semmi köze ahhoz, amit eddig csinált, és ami viszont maga a mindenség volt neki.

Nem tudta, hogy a gimnáziumi események után már eleve bohócként tekintettek-e rá most is, vagy akkor lesz igazán szánalmas, ha kénytelen lesz elvállalni egy olyan munkát, aminél jobbat érdemelne – holott a „nácitanározós” szalagcímek után örülhetett, ha legalább egy gyárba vagy egy gyorsétterembe fel fogják majd venni őt a legnagyobb titoktartás közepette. Hamarosan Gedeon még a függönyöket is elhúzta, a redőnyt leengedte, és tulajdon idős szülein, valamint húgán és nővérén kívül senkivel sem tartotta a kapcsolatot. Az egyik delíriumos vasárnap estét követően azonban megfogalmazódott benne a gondolat, hogy ő mégiscsak olyan pótolhatatlan elme, hogy ha félreteszi a büszkeségét és megalázkodik, minden bizonnyal visszaveszik. Az igazgató, Serteper Lajos, az a tehetségtelen pojáca bizonyára csak arra vár, hogy megalázkodjon előtte és hatalma előtt a nála sokkal tehetségesebb Gedeon, és nem kérdés, hogy élete ezután ismét vissza fog térni a régi kerékvágásba.

Hajnalban tehát, kissé még borgőzösen, hasogató fejjel és pilledten Gedeon kontrafékes kerékpárjára pattant, és mivel kissé esősre állt az idő, esernyőjét kormányára támasztva indult csatába, hogy „, Sekélyvárat ostrom alá vegye”, ahogyan azt a törökök és az osztrákok is többször megtették a történelem folyamán, amint azt felidézte magában. Olyannyira magával ragadta az alkoholmámor, a harci lelkesedés és a remény, hogy még mindent helyrehozhat, hogy biciklije a város határába érve, amikor már felkelt a nap, úgy tűnt fel előtte, mint egy hosszú sörényű, gyönyörűséges, kecsesen vágtató almásderes paripa, a kezében lévő összecsukott esernyő pedig egy huszárvillogó szablyájaként csillogott a markában. Amikor meglátta az iskola bejáratát, már befelé szállingóztak az első diákok, akik a koránkelők közé tartoztak csakúgy, mint annak idején maga Gedeon tanár úr is.

Néhányan közülük felismerték, az irodalomtanár pedig egy pillanatra amolyan szégyenfélét érzett nyomorúságos állapota miatt, mígnem néhány szeretett diákja az ismerős pipát formázó gesztussal köszöntötte őt, és Tanmester Úrnak szólították. Faggatni kezdték Gedeont arról, hogy visszajön-e közéjük tanítani, amire ő igyekezett sejtelmes és kétértelmű választ adni, miközben szeme sarkából látta, hogy más diákok viszont jobbnak látták messzire elkerülni őt, vagy telefonjaik képernyőibe merülve teljesen hidegen hagyta őket az jelenléte. Gedeon annyira nekibátorodott, hogy már az Agárdival vagy Kalmárral való esetleges találkozástól sem riadt vissza – viszont hamarosan egészen más állt meg mellette, akire egyáltalán nem számított. A biciklijén ülő férfi megfordult, és szőke, kibomló hajrengeteget pillantott meg, amelynek szálai mögött egy ismerős, üde női arcot pillantott meg.

Ez a női arc azonban nem tükrözött mást ezúttal, mint végtelen megvetést és undort, ezt pedig Zsuzsa hamarosan szavakkal is kifejezte, amikor megállapította, hogy Gedeonnak „semmi keresnivalója nincs többé sem itt, sem semmilyen más oktatási intézmény közelében”, és „inkább egy elmeklinikán van a helye, minél távolabb a tanköteles korú fiataloktól”. Elnemér tanárnő ezután peckesen sarkon fordult, és mintha a még mindig nem egészen józan, kialvatlan, sáros ruhájú, piszkos ábrázatú Gedeon nem is létezett volna, faképnél hagyta őt és besétált az épületbe. Gedeonnak ekkor, aki már fel sem foghat mélabús kábulatában a szavak valódi értelmét, úgy tetszett, mintha a gimnázium épülete hirtelen egy gonosz keleti varázsló, bizonyos Aga Aár-Dí kastélya lenne, aki megbabonázta és átkával fogva tartja az ő hercegnőjét, Szuzannát, akit az irodalomtanárnak, mint Don Quijote az ő Dulcineáját kell most kiszabadítania. A derék vitéz erősebbre fogta paripája kantárját és megsarkantyúzta lovát, majd kivont karddal a kezében rontott neki a gonosz varázsló kastélyának, hogy megostromolja azt.

Tárkányi Erik filozófiatanár éppen „egy kis reggeli friss levegőre” (azaz egy jóleső cigarettára) ment ki az udvarra még az utolsó percekben, mielőtt becsöngettek volna az első órára – noha számára kimondottan furcsa volt, hogy ki az, aki hétfői első óra gyanánt éppen a filozófiát teszi be bármelyik középiskolás osztály órarendjébe. A férfi azonban meghökkenve lett figyelmes egy ismerős alakra, aki széttörött biciklije mellett, szédelegve és összekarcoltan ült a gimnázium fala mellett a fűben, kezében egy ugyancsak összetört esernyő roncsait szorongatva. A filozófiatanárt már egy pillanatra sem zavarta, hogy el fog késni az óráról: felsegítette volt kollégáját és leültette az egyik padra, miközben a portást megkérte rá, hívja az iskolaorvost. Gedeon teljesen magánál volt, és szerencsére megúszta néhány horzsolással a kalandot, Tárkányi azonban tudta, hogy nem ez itt az igazi probléma.

„Még rád nézni is rossz, kolléga. Sokszor fordult elő, hogy nem értettünk egyet, de tudod, legbelül mindennek ellenére én is pontosan tudom, mit jelent a humánum, amiért te olyannyira rajongsz” – szólt Gedeonhoz a férfi. „A józan ész, a racionalitás most azt mondatná velem, hogy csak saját magamat sodorhatom bajba azzal, ha itt maradok most melletted és segítenek neked. Az emberi lények azonban úgy látszik, valami különös oknál fogva mégsem ez alapján működnek. Ugyanezt a humánumot azonban te magad is elvesztetted egy ideje. Mindazok után, amit láttam, ezért csak részben tudlak okolni. Viszont egy biztos: mégpedig az, hogy amikor a pennáért nyúltál, hogy megírd a magad eszméinek egyetemes nyilatkozatát, akkor alaposan beszennyezted a kezed. Örülj, hogy csak tintával, és nem vérrel tetted ezt. A jelenkori barbárság ellen emeltél szót, mégis közel jártál ahhoz, hogy te magad is annak részesévé válj. Most nézz magadra: valóban jobb és különb lettél náluk? Tényleg megérte ugyanazokkal az aljas eszközökkel küzdeni és igaz önvalódat, mint egy áldozati bárányt, szemrebbenés nélkül ölni le? A diagnózisod a korszellemről valóban hajszálpontos volt, csak a gyógymóddal, ezzel a mérgező kuruzslórecepttel volt a baj. Nem gondolod, Gedeon?”

A férfi inkább csak nyöszörgött, és bár minden szót értett és úgy tűnt, hogy minden testrésze épen maradt, nemigen tudott mit felelni segítőtársának. Végiggondolta, hogyan süllyedhetett idáig azon parnasszusi magasságok után, amelyeket megjárt, de nem tudta, pontosan mikor vétette a legsúlyosabb hibát. Nem látta át folyamatában az eseményeket, nem érezte többé a kapcsolatot a tényleges téridővel és közvetlen környezetével, de azt sem tudta, mennyi történt meg azokból a dolgokból, amelyekre visszaemlékezett, vagy azt, hol csúszott össze a valóság saját képzelőerejével. Talán az egész országos botrány az iskolai műsorról csak az ő fejében létezett. Talán soha nem is voltak fasiszta kirohanásai és militáns pillanatai. Talán csak kellett egy szürreális magyarázat, amely értelmezhetővé tett egy Gedeon számára még szürreálisabb valóságot, amelyben rá többé ezen a munkahelyen nem volt már szükség.

Talán egész egyszerűen zárkózott természetével, különös hobbijaival és sokak által irigyelt sikerével nem volt szimpatikus többé kollégáinak, akik közül néhányan összebeszéltek ellene. Mint egy háborúban, ahol mindenki világraszóló szövetségbe tömörül ellene, a Sötét Tengely ellen, és amely háborút valamennyi jogos felvetése ellenére eredendően elveszít a maga szükségtelen és könyörtelen módszerei miatt. Fogalma sem volt a bukott irodalomtanárnak, a Tintamenet egykori vezetőjének, ennek a reménytelenül romantikus, tévútra tért álmodozónak, hogy vajon csak a tegnapját vesztette-el, vagy azzal együtt már a holnapja is halálra ítéltetett abban a pillanatban, amikor azt az önmagát, amelyet mások nem engedtek kibontakozni, kétségbeesésében a külvilágra vetítette.

A merengés és az önvád azonban ebben a pillanatban véget ért. Gedeon fülében ugyanis ekkor hirtelen felcsendült az Az éjszaka, jaj de furcsát álmodtam… kezdetű Horthy-nóta, és amíg halkan énekelgetni kezdett így, siralmas, valóban csak végtelenül szánni való állapotában és a szaporán szemerkélő esőben, az éppen felé tartó fehérköpenyes iskolaorvos nem értette, kivel beszélget a padon magányosan ülő, toprongyos férfi, amikor izgatottan szünetet tart a versszakok között.

Vége

Ocsovai Ferenc prózájának előző része a Szöveten: