Zsuzsa és Agárdi hamarosan valóban egymásra talált, és a gimnázium álompárja lettek, akikről a tanárkollégák mellett a diákok is gyakran sugdolóztak, ez pedig Gedeonnak olyan hatalmas tőrdöfést jelentett, hogy régi szerelmi csalódásai ismét gyötörni kezdték éjszakánként. Ez pedig nem csak az őt elhagyó két lányt, hanem a számtalan azt megelőző és követő visszautasítások végtelen sorát is jelentette, amelyben természetesen Elnemér tanárnő is helyet foglalt – méghozzá igen előkelő helyet. Gedeon nem értette, mit csinált rosszul, és nem tudta elfogadni azt, hogy csak amiatt indult lépéshátrányból, mert Zsuzsa őt már azokon az előítéleteken, azokon a szubjektív szűrökön keresztül ismerte meg és vizsgálta, amelyeket a többi tanártól hallott, amikor közel egy évvel ezelőtt Sekélyváron kapott állást a fiatal nő. Gedeon ettől kezdve aztán végképp elzárkózott mindenféle közösségi programtól, és egyre megszállottabban fordította arra minden energiáját, hogy tanulóit megnyerje az ő világképének és értékeinek. Néha azonban nem sikerült véka alá rejtenie érzelmeit, és párszor előfordult, hogy elkapta valamilyen heves kedélyingadozás, sírógörcs vagy érzelmi roham óra közben, és ki kellett rohannia a mosdóba. Diákjai szerencsére csak valamilyen közönséges testi betegségre gyanakodtak minden ilyen alkalommal.
Korábban ő maga vallotta mindig azt az elvet, hogy a tanulót segíteni kell a felnőtté válásában és saját felelős döntései meghozásában, ezért kifejezetten tilos sugalmakat adni neki vagy mindvégig a kezét fogni: mindössze tanácsokat kell neki adni, hogy tudja, merrefelé induljon el, és segíteni kell őt személyes választása kiteljesítésében. Gedeon azonban kezdte úgy látni, hogy ha valaki nem veszi végre kezébe az irányítást, akkor ezek a személyes döntések amolyan csordaszellem módjára rettenetes katasztrófa felé sodorják az egész emberiséget. Elég volt csak körülnézni, mi zajlik a világban. Minél nevetségesebbnek érezte hát magát, annál inkább megfogalmazódott benne a gondolat, hogy az egyetlen járható út az, ha valaki vezéregyéniségként terelgeti az ifjúságot. Ezért Gedeon apránként minden karizmáját latba vetette ahhoz, hogy az addigi közvetlen és szórakoztató irodalomórákba belecsempésszen némi sajátos ideológiát is, amelyre növendékei nagyon gyorsan fogékonyak lettek. Olyannyira, hogy néhány radikális mozzanat még a szülőkhöz is eljutott, akik panaszkodni kezdtek arra, hogy Niedermüller tanár úr kitépkedteti, és a padlóba tapostatja diákjaival a bizonyos írók életútjáról és műveiről szóló oldalakat a tankönyvből, ha az adott szerzőket nem tartja oktatásra érdemesnek, mondván, hogy ők „nem fognak úgysem szerepelni az érettségin”.
Az eset egyetlenegy ízben valóban megtörtént, ám kizárólag amiatt, mert az egyik elsős osztályban, ahol a férfinak még nem volt meg az a tekintélye, amelyhez az utóbbi hónapokban hozzászokott, hallotta, hogy az egyik diák odasúgja a másiknak, hogy „ez az a fasiszta irodalomtanár”, amelytől ő éktelen haragra gerjedt. Nem a tanulókra volt dühös, mert őket csak manipulált áldozatoknak vélte az egész történetben: sokkal inkább haragudott Kalmár tornatanárra és Agárdira, mert már tisztában volt vele, hogy egy ideje azt híresztelik a szülők, a tanárok és a diákok körében is, hogy neki fasiszta hajlamai vannak. Gedeon transzformációja, ami révén egyre magányosabb, zárkózottabb, ridegebb és szigorúbb lett még önmagával szemben is, együtt járt azzal, hogy humorérzékét is elvesztette, és amíg korábban frappáns stílusban tudott megfelelni kötekedő és gúnyolódó kollégáinak, észrevette, hogy ha kontrollált formában is, de elhatalmasodik rajta a düh. Ezt pedig észrevették rajta rosszakarói is, ahogyan azt is, hogy az utóbbi időben félig-meddig hangosan dudorászott a folyosón olyan dalokat, amelyekkel kapcsolatban a kollégák nem voltak biztosak, hogy azoknak a középiskolában van a helyük.
Már körülbelül egy hónapja próbálta meg feldolgozni Gedeon a Zsuzsához fűződő szerelmi csalódását, a nőt azonban nap mint nap látnia kellett, és ugyanaz a látvány, ami korábban végtelen örömmel töltötte el, végtelen fájdalom és szomorúság forrása lett a számára. A tanárnő szőke fürtjei, lehengerlő mosolya és búzavirágkék tekintete folyamatosan emlékeztették őt sorozatos magánéleti kudarcaira, innen pedig már csak egy lépés volt neki továbbgondolni a dolgot, és azon töprengeni, valóban van-e értelme a hivatásának. Egyre kevésbé érezte azt, hogy bárki is megbecsüli a munkáját vagy a szakmáját akár elismerés, akár fizetség tekintetében, és az is kérdőjel volt a számára, hogy az eszmék, amelyekben hisz, és a tudományterület, amelyet oktat, valóban számítanak-e még bármennyire is az emberiség számára. Úgy érezte azonban, hogy ez az értékinfláció helytelen, és eljött az ideje annak, hogy finomkodás helyett végre bebizonyítsa azt, hogy ő az, aki a helyes úton jár, és talán kemény, férfias fellépése még a végén Zsuzsának is imponálni fog majd.
Milliószor próbálta megérteni a felgyorsult, felszínes és érzéketlen jelenkort, amely mellett a Tárkányi kolléga mindannyiszor úgy érvelt, mint a „lehető legtökéletesebb, legkényelmesebb és legeslegjobb” világ mellett, miközben Gedeon a kései Róma züllését és Babilon feslettségét tapasztalta csak az egészből. Szilárd meggyőződése volt, hogy ennek a világnak a napjai meg vannak számlálva, és a könyvek, az irodalom, a zene és a művészet ígéretföldje az egyetlen, amely menedéket jelenthet ebből a pandemóniumból, amelyet új alapokra kell helyezni. A hinduk Káli-jugájának, az ördögök korszakának hamarosan véget kell érnie, és akkor beköszönt majd egy új aranykor, egy újabb hajnal, bölcselkedett a férfi. Niedermüllert eközben egyre kevésbé érdekelte bármilyen másik oldal véleménye, és kifejezetten puhánynak érezte magát, amiért korábban hallgatott mások szavára, mert úgy vélte, onnan csak egy lépés választja el az embert attól, hogy az élcet és a rosszindulatú kritikát is magára vegye. „Ha van az embernek egy elképzelése, azt határozottan végig kell vinnie tűzön-vízen át”, érvelt végzős diákjainak is, akiknek a pályaválasztása már ott állt a küszöbön.
A Zsuzsához fűződő viszonzatlan szerelem miatt, és amolyan pszichés önvédelemből Gedeon mániákusan menekült kedvenc indulóiba és katonadalaiba, amelyek között voltak olyan ártatlanabb szerzemények, mint a Kossuth-nóta, a székely himnusz, a Bella Ciao, vagy a litván Oi šermukšnio, de a német Teufelslied, a Panzerlied, az Erika, a spanyol Cara al Sol és az Himno del Trabajo, a japán Battotai, a görög Emprósz Aetoí, az olasz Facceta Nera és Giovinezza, az amerikai konföderációs Dixie’s Land, a Krasznaja Armija és a Horthy Miklós katonája vagyok ugyancsak szerepeltek az étlapon. Némely dal nem csak, hogy ismerős volt a tanári kar egyes tagjainak, hanem egyenesen kiverte náluk a biztosítékot, és az igazgató személyesen kérette magához Gedeont, hogy nyomatékosan közölje vele, fejezze be a maga romantikus, fasisztoid kirohanásait, mert ha nem kedvelnék ennyire a diákok, és nem lenne ennyire magasan képzett tanár, már régen kiadták volna az útját.
A korábban érzelgős és néha kifejezetten a könyvmolyok skatulyájába zárt fiatalember már csak széles vigyorral, hanyag vállrándítással és bólogatással reagált arra, amikor az igazgató felhívta rá a figyelmét, ne éljen vissza a hatalmával, tudásával és a tanulókra gyakorolt befolyásával. Gedeon végül úgy távozott az irodából, hogy nemhogy nem részesítették hivatalos figyelmeztetésben, de még fizetésemelést is sikerült kicsikarnia. Mindez pedig még inkább megerősítette abban, hogy jó úton jár, a világban pedig immáron farkastörvények uralkodnak: vagy ő nyom el másokat intellektuálisan, vagy az ő konzervatív értékeit fogják elnyomni rövid időn belül, és hosszú távon a kettő között nem lehetséges a kompromisszum, ahogy egy civilizációnak is választania kell a kultúra vagy a barbárság között, és ahogy egy termőföld sem lehet egyszerre megművelt szántó és parlagon hagyott, terméketlen pusztaság. Gedeon márpedig nem kívánt további pusztai száműzetésben élni, és aktív formálója kívánt lenni az eseményeknek.
Végül arra is rávette magát, hogy minden ellenérzése és fenntartása ellenére viszonyba kezdjen Edittel annak érdekében, hogy a szerelmes matektanárnő majd megadja neki azt a kellő önbizalomadagot, amellyel megvalósíthatja vízióit, és egy napon talán még a sekélyvári gimnázium igazgatói székében is helyet foglalhat. Onnan pedig, álmodozott tovább, már csak egy lépés az általa felhalmozott ismerettségi tőke révén elérni azt, hogy a város polgármestere legyen, és kicsiben kezdje el ráncba szedni a világot, hogy az olyan legyen, mint amilyen annak előtte volt. Sőt, ha lehet, még valamivel jobb is. Egykor lelkes és hűséges diákjainak azonban csak egy része osztotta ezt a lelkesedést, akik viszont olyannyira fanatikusak lettek, hogy apránként elkezdték a többi tantárgyat elhanyagolni, és úgy érezték, végre valami kiváltságosat, valami fontosat tehetnek. Lebegett előttük valamiféle messianisztikus jövőkép irodalomtanáruk oldalán, akit hamarosan magázni kezdtek az addigi közvetlen forma helyett, és ezentúl Tanmester Úrnak szólították őt.
A többi diák azonban, még ha nyíltan nem is pártolt el tőle, és úgy érezte, csupán átmeneti lesz majd ez a különös változás, egyre kevesebb kedvvel ült be az órákra és nyitotta ki a tankönyvet, de a tanulóknak ahhoz sem volt már nagyon erejük, hogy saját gondolatokat osztjanak meg az elemzett művekkel kapcsolatban. Gedeon kezébe akarta venni az irányítást, és szóról szóra diktálta le az anyagot növendékeinek úgy, ahogyan azt ő jónak látta, méghozzá igen pedáns, precíz és megalkuvást nem tűrő módon. Az osztálynak semmi más dolga nem volt, mint engedelmes katonaként betanulni és visszamondani minden egyes részletet, ami csak elhangzott a Tanmester Úr óráin. A diákok javarésze az eddigi örömet okozó órákat gyötrelmesnek és lelketlennek érezte, és kísérteties szimbiózist fedeztek fel irodalomtanáruk pszichéje és a tanórák jellege között: mintha azért vesztették volna el az irodalomórák emberi arcukat, mintha azért lépett volna a közvetlenség helyébe a militáns fegyelem, mert maga a fiatal tanár is elvesztette lelkének azt a nemesebb és életvidámabb részét, ami a gimnazisták közül korábban oly sokakat inspirált.
Mindazok, akik ismerték Niedermüller Gedeont, egyszerűen nem ismertek rá, olyan rövid idő alatt ment végbe személyiségében tengernyi kritikus változás. Távolságtartó kollégái, akik eddig vagy megvetették és gúnyolták, vagy legalább szakmai szempontból elismerték és tisztelték, elkezdtek tartani tőle, és jobbnak látták félrehúzódni előle, ha szembement velük a folyosón, de a tanáriban tartott megbeszélésekre is csak akkor hívták meg, ha erre feltétlenül szükség volt. Még Kalmár és Agárdi is elhallgatott, és gyávasággal vegyes kíváncsisággal, tisztes távolból figyelték a fejleményeket. Az senkinek még csak eszébe sem jutott, hogy elbocsássák a munkahelyéről, mert hatalmas szaktekintélye, az iskola életében való aktív részvétele és a diákok változatlanul kiváló eredményei mind-mind az ő hozzáértését támasztották alá. Ráadásul a szülők részéről sem érkezett panasz többé kitépkedett és összetaposott könyvlapokról. Ennek hátterében, ahogy Tárkányi filozófiatanár értékelte a helyzetet, talán az állt, hogy maguk a tanulók sem szerettek volna már panaszkodni a tanárra; vagy azért, mert rettegtek márványkeménnyé vált egyéniségétől, vagy azért, mert olyan őszinte és mély áhítattal csodálták őt.
Gedeon annyira megváltozott, hogy a „cél szentesíti az eszközt” dogma nevében még arra is hajlandó volt, hogy az általa olyannyira gyűlölt közösségi médiát is használni kezdje tanulói unszolására. Egyes digitális médiában jártas diákjai oldalakat hoztak létre szeretett tanáruknak a legkülönbözőbb közösségi portálokon Tintamenet néven, amellyel a mozgalmiságot, illetve az irodalom és a megújulás iránti vágyat egyszerre óhajtották kifejezni. Volt olyan tanuló, aki a mozgalmi himnusz megírására vállalkozott Irodalom, győzedelem címmel; volt a diákok közt zenész, aki indulót szerzett, illetve tehetséges grafikuspalánta is, aki megalkotta a Tanmester Úr mozgalmának zászlaját: fekete alapon két hófehér lúdtollat, amelyek az andráskereszthez és a kalózzászlók lábszárcsontjaihoz hasonlóan X alakban helyezkedtek el középen, miközben a zászlót mind a négy oldalán apró bíborvörös háromszögek szegélyezték körös-körül – éppen olyanok, mint a 48-as forradalmi honvéd zászlók esetében.
A Tanmester Úr elkezdte nemhivatalos formában, a saját kis jegyzetfüzetében különböző rendfokozatokba sorolni növendékeit tanulmányi átlaguk, képességeik, magaviseletük és lojalitásuk alapján: ha valaki engedelmesen, kérdés nélkül megtanulta és visszamondta az anyagot, nagyobb eséllyel „léptették elő”, bár erről a hierarchiáról egyelőre csak maga Gedeon és az ő személyes naplója tudott. Még Editet sem avatta be a titokba, akivel időközben amúgy is véget vetettek reménytelen románcuknak. Az órák alatt hamarosan rendre azokat a jelvényeket és ingeket kellett viselnie a tanulóknak, amelyek az iskola megrendelésére készültek, és amelyek mellett Gedeon mindennél határozottabban érvelt, mondván, hogy ez is hozzájárul egy fegyelmezettebb és termékenyebb légkör kialakításához. A magánéletében önmagát teljesen elszigetelő férfi közösségi ügyekben kifejezetten hiperaktívnak mutatkozott, és folyamatosan az oktatási módszerekre vonatkozó reformjavaslataival vagy a gimnázium szervezeti átalakításával kapcsolatos ötleteivel ostromolta az iskola vezetőségét.
Ennek ellenére, ha valaki megkérdezte tőle azt a teljesen hétköznapi és kötetlen kérdést, hogy van, Gedeon azonnal ellenségesen viselkedett, és csupán félvállról tett valamilyen szarkasztikus megjegyzést, majd megkérte az illetőt, hogy térjen a tárgyra, mert még rengeteg dolga van. Valójában azonban, ahogyan Tárkányi vélekedett az ügyről saját gondolataiba merülve, lehet, hogy kollegája már nem is volt rá képes, hogy épkézláb választ adjon ezekre az egyszerű kérdésekre. Megfigyelését azonban jobbnak látta magának megtartani, és mindössze egyetlen egyszer kérdezte meg frontálisan Gedeont, hogy a könyvtépkedésről, a mozgalmi szimbólumokról és a katonás fegyelemről nem jut-e eszébe valami ismerős, Valami iszonyatosan nyomasztó és borzasztó élmény a nem is olyan távoli múltból. „Valami nyitányában csöppnyit romantikus, zárlatában végtelenül tragikus” – fogalmazott Erik a szertárban egy alkalommal. Gedeon azonban teljes szívvel, teljes lélekkel meg volt győződve róla, hogy jó úton jár, ezért innentől kezdve gyanúsan méregette Tárkányit, akivel intellektuális kérdésekben egyébként is gyakran voltak nézeteltéréseik.
Innentől kezdve Gedeon új szokásává vált, hogy miután közösen elénekeltek az órák kezdetén egy-egy indulót a diákokkal, mindig elhintett egy-egy kellemetlen pletykát valamelyik ellenfeléről a tanári karban az ő lefasisztázásért cserébe: Kalmár Gyula az idült alkoholista, Agárdi Domonkos a kicsapongó és erőszakos asszonyverő, Tárkányi Erik pedig a még mindig a szüleivel élő lúzer tanár úr ügyeletes szerepét nyerte el ezen hergelések révén, az érintettek pedig nem is igen tudták megvédeni magukat, hiszen mindegyik történetnek erős volt a valóságalapja. Gedeon már csak azért is neheztelt rájuk, mert az utóbbi időben felszínre jött egy másik traumája is valahonnan még általános- és középiskolás éveiből, amikor folyamatosan a nevével gúnyolták: holott sváb felmenőire legalább annyira büszke volt, mint szerb, morva, lengyel, kozák, francia és feltételezett besenyő felmenőire. Mégis, ezek a felelőtlen és gúnyos megjegyzések azt éreztették vele, hogy ő kevésbé volt magyar, mint a társai – ez pedig olyan tüske volt, amely közel húsz évvel később immár teljesen elgennyesedett a férfi elméjében.
Emellett a Gedeon névvel is nem egyszer piszkálták, ha felmerült egy társaságban, hogy héber eredetű a név: rendszeresen előkerült az a téma, hogy „ő akkor biztos zsidó”, holott a József, a Mária, a János, a Barnabás, a Dániel, a Máté és az Anna esetében ez soha senkinek eszébe sem jutott e nevek gyakorisága miatt. Gedeon végtelenül sérelmezte már akkor is, hogy szeretett magyar identitását, az egyazon kulturális közösséghez való tartozást elvitatják tőle, és amikor belegondolt abba, hogy környezetében hány olyan ember van, aki sohasem szembesült ilyen jelentéktelennek tűnő, mégis fajsúlyos üggyel, amely pedig egy gyermek teljes későbbi életére hatással lehet. Még tovább gondolva a dolgot Gedeon még azzal a gondolattal is eljátszott, hogyha nem tették volna zárkózottá hasonló gúnyolódásokkal már egész kicsi korától kezdve, lehet, hogy szereplésre vágyó, színpadorientált és extrovertált alaptermészetét nem kellett volna lefojtania, és akár színésszé is válhatott volna. Most a „normális nevűek” iránti féltékenységgel vegyes gyűlölete ismét előtört, és újabb okot adott neki arra, hogy a legkisebb szánalmat se érezze kollégái iránt, akik egyébként is annyiszor keresztbe tettek neki. Az egyetlen dolog, ami miatt mégsem neheztelt sohasem szüleire a különös választás miatt, az volt, hogy sorsszerűnek érezte, hogy egy bibliai hadvezér-próféta nevét viselte – kicsit mintha ő maga is népvezér harcosnak született volna.
(Folytatjuk)
Ocsovai Ferenc prózájának előző része a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?