PRÓZAIRODALOM

Ocsovai Ferenc: Tintamenet (II.)

Sikerei ellenére Gedeon mégis úgy érezte, tanártársai őt is egynek tartják a sekélyvári gimnázium diákjai közül, akikkel az ifjú tanár olyan közeli kapcsolatot ápol. Gedeon nem érezte magát egyenrangúnak kollégáival, egy idő után pedig eltűnt az a minimális tisztelet is az irányában, amelyet szakmai tekintélyének köszönhetett. Noha ez a hozzáállás nem volt általános, és nem zúdult látványos össztűz vagy gyűlöletáradat az irodalomtanárra, egyre tapinthatóbbá vált, hogy a többi tanár vagy tisztes távolságot tart tőle, vagy pedig finom szúrkálódásokat, utalásokat és megjegyzéseket tesz neki, amelyek fölött a sértődékeny és haragtartó férfi nem mindig tudott olyan könnyűszerrel napirendre térni. Ezt pedig kollégái is nagyon jól tudták, akik Gedeonnal ellentétben nem tűztek ki magasabb rendű, univerzális értékeket és célokat maguk elé, hanem javarészt azért választották a tanári hivatást, mert egész egyszerűen nem volt jobb ötletük akkor, amikor pályaválasztás előtt álltak. Tele voltak frusztrációval amiatt, hogy méltatlannak érezték magukhoz, hogy „újra és újra ugyanazt kell ismételgetniük hálátlan kölyköknek”, az ebből adódó munkahelyi feszültségeket pedig részben Gedeonon vezették le.

A férfi általában nem vette fel a kesztyűt, mert tudta, hogy kisebbségben van, hogy ez nem éri meg, ráadásul ott voltak az ő imádott diákjai, akik végtelen energiát és szeretetet adtak neki. Épp emiatt a háttértámogatás miatt azonban idővel megedződött a személyisége, és vagy leperegtek róla tanártársai élcelődései, vagy igyekezett a saját stílusában visszavágni. Ennek pedig az lett az eredménye, hogy a képmutató és a diákok sorsával nemigen foglalkozó kollégák (akik között tisztelet a kevés kivételnek) csak még mélyebb ellenszenvet kezdtek el táplálni Gedeon iránt, aki kiváló érzékkel és eleganciával találta meg ellenfelei legérzékenyebb pontját, akár káros szokásaikról, műveltségbeli hiányosságaikról vagy felkészületlenségükről volt szó. Különösen feszült volt a helyzet közte és az egyik testnevelőtanár, Kalmár Gyula között, aki sikeresen talált rá az irodalomtanár Achilles-sarkára, és Szécsi Pál híres retróslágerével köszöntötte mindig a tanáriban mondván, hogy „itt van Gedeon bácsi, a nők bálványa”, amellyel természetesen arra célzott, hogy amióta csak az ábrándos lelkületű irodalomtanár elkezdett a gimnáziumban dolgozni, senki nem tudott arról, hogy bármiféle köze is lett volna nőkhöz.

Általában valaki, aki nem ismerte Gedeon személyiségét, kifejezetten jóképű fiatalembernek tartotta volna őt, ráadásul a férfi vékony testalkata ellenére valamennyire kisportolt is volt, mivel a testmozgást és az aktív életet mindig is fontosnak találta. Ez amolyan családi hagyomány volt náluk odahaza, amely a vidéki életben, illetve a jószág és a gazdaság rendbe tartásában gyökerezett. Semmi kivetnivaló nem lett volna benne, ami a külsejét illeti. Sokkal inkább szokatlan érdeklődési körei, udvarias modora, már-már anakronisztikus, konzervatív értékrendje és túlzott műveltsége volt az, amely zavarba ejtette az emberek többségét, ehhez pedig a férfi olykor ösztönös bizalmatlansága, zárkózottsága és érzékeny büszkesége is hozzájárult. Nem volt ez mindig így, és ha a középiskolában nem is, de az egyetemi évek alatt kétszer is volt olyan barátnője hosszabb-rövidebb ideig Gedeonnak, akikre az életét is rábízta volna, és akiket talán túlságosan is megszeretett. Azonban mindkét kaland csúnyán végződött, emiatt pedig a férfiban kialakult az a számára természetes megállapítás, hogy senkiben sem bízhat, hiszen az a néhány ember, az a néhány nő, akinek teljes lényét ajándékba adta, teljességgel elárulta és megalázta őt.

Ezek után így teljesen beletemetkezett a munkájába, ami az ő esetében egyúttal a hivatását is jelentette. Hiába vágyott rá legbelül, hogy találjon valakit, egyre kevesebb nőben látta meg a potenciált, és egyre kevésbé érezte úgy, hogy anélkül együtt lehetne ismét valakivel, hogy ne kellene teljesen feladnia a személyiségét és túl sok számára kedves dolgot eltitkolni, vagy pedig lemondania azokról. A nyitott kapcsolatokban, a randiappokban, az internetes társkeresőkben, az egyéjszakás kalandokban és a többi felszínes, álságos vagy működésképtelen megoldásokban soha nem volt bizalma, és bár több barátja is javasolta, hogy tegyen egy próbát, hiszen „nem veszíthet vele semmit”, még ők sem értették még, hogy Gedeon mit értett az alatt, amikor elvekről, őszinteségről és önállóságról beszélt, illetve arról, hogy az a helyénvaló, ha a folyamatok a maguk természetes medrében zajlanak, nem pedig az, ha felületes és féligaz információk alapján machináló programok és személytelen online kapcsolatok kezébe adunk egy ilyen fajsúlyú döntést.

Gedeon, ha nem is maradéktalanul és felhőtlenül boldognak, de viszonylag elégedettnek érezte magát, miközben minden erejével igyekezett megtalálni azokat a dolgokat az életben, amelyek próbálták pótolni számára a benne tátongó érzelmi űrt. A munkahelyén kívül volt ugyan egy szűk baráti köre, velük azonban ritkán tudott személyes kapcsolatot ápolni, mert a többségük a megye vagy az ország másik felében élt; Káromkolostorban viszont családját leszámítva a fiatal tanár szinte teljesen magára maradt. Lehet, hogy éppen ez az egyedüllét volt enyhe OCD-jének az egyik oka, ami nála nem tisztaságmániában vagy kényszerű rendezkedésben nyilvánult meg, hanem abban, hogy mindent tucatnyiszor ellenőriznie kellett, ha elment hazulról: hogy lekapcsolta-e a villanyokat, lehúzta-e a vécécsészét, elzárta-e a csapot, vagy kikapcsolta-e a tűzhelyet, de ugyanígy rengetegszer átnézte leveleit és üzeneteit is azok elküldése előtt.

Az egyetlen élő, lélegző társa Gedeonnak otthonában tengerimalaca, Monti volt, aki hivatalosan a Montezuma nevet viselte az utolsó azték uralkodó után; ezen a néven azonban nyilván nem szólíthatott Gedeon egy ketrecbezárt kis rágcsálót. Legalábbis ezt gondolta a férfi húga, Kriszta, akitől a becenév származott. Ha valaki az állatkáról kérdezte Gedeont, mindig meg kellett indokolnia a számára egyértelmű tényt, mi szerint Montezuma neve szimbolizálja azt, hogy egy dicső és nagyformátumú civilizáció, még ha brutális és sok szempontból elmaradott is volt, hogyan tudott a nyereségvágy oltárán értelmetlenül áldozattá válni, és szellemi gazdagsága révén mi mindenre vihette volna, ha a konkvisztádorok, ezek az önmagukat messiásoknak kikiáltó közönséges rablógyilkosok nem semmisítették volna meg. Kiskedvence neve, aki fajtája révén maga is az Újvilág szülötte, ezáltal állít emléket egy régi világnak, amelynek sorsa bizonytalanná vált, és amelyet azonban nem szabad teljes elfeledni – magyarázta minden alkalommal a tanár vendégeinek.

Természetesen költői alkathoz illően Niedermüller tanár úrnak megvolt a maga titkos múzsája a tanári karból, akihez plátói kapcsolat fűzte, és akit képtelen volt teljesen kiverni a fejéből. Ha a gimnázium valamelyik folyosóján szembejött vele a hullámos, fodros, és aranyszőke hajú Elnemér Zsuzsa földrajz- és történelemszakos tanárnő, akkor a férfi egyszerre érezte magát végtelenül erősnek és végtelenül elveszettnek, miközben mindig próbálta a lehető legjobb arcát mutatni a nő felé. Az archetipikus kelet-európai szépségként felbukkanó Zsuzsában elsősorban az nyűgözte le, hogy látta rajta a tanítás és a diákok iránti határtalan és lángoló szenvedélyt: ugyanazt az elhivatottságtudatot, ami benne is munkálkodott, és minden alkalommal, amikor könyvekkel és térképekkel a hóna alatt, egyszerű, hétköznapi, mégis ízléses öltözékében meglátta valahol Gedeon a fiatalasszonyt az iskola épületében, valamennyire feloldódott benne az a jég, ami fiatal kora ellenére rakódott rá szívére az évek folyamán.

Olykor megpróbált közös témát keresni Zsuzsával a férfi és közelíteni felé, és érezte is, hogy bőven lenne kettejüknek mit megvitatni az ókori csillagászattól a különböző művészeti és politikai reformmozgalmakig. Azonban két súlyos probléma adódott ezen a fronton: az egyik az volt, hogy Gedeon néha vérbeli romantikusként már maga sem hitt igazán a vállalkozás sikerében, és nem tudta maradéktalanul élvezni ezeket a rövid, lopott perceket, mert úgy érezte, nem önazonos, és nem tudja olyan módon kommunikálni az érzelmeit és gondolatait, ahogy azt választott múzsájának szeretné, még ha olykor volt is lehetősége rá, hogy szót váltson vele. Önsorsrontónak látta magát, aki saját életét nehezíti meg fölöslegesen és nem tudja végképp hátrahagyni sem a múltat, sem a modern társadalommal kapcsolatos általános csalódottságát. Emellett a másik gondot az okozta, hogy a tanárok közötti rossz hírével nem tudott mit kezdeni még lehengerlő intelligenciája ellenére sem, és ha becsületét sokszor meg is védte a többiek előtt, feltételeznie kellett, hogy Zsuzsát is utolérték azok a pletykák, amelyeket a Kalmár tornatanárhoz hasonló intrikus fickók terjesztettek róla.

Hasonlóan áskálódó figura volt egy angol- és franciaszakos tanár, Agárdi Domonkos is, aki ráadásul a riválisa is volt Gedeonnak bizonyos szempontból, hiszen egyrészt a férfinak is megvolt a magához való műveltsége, esze és a diákok közötti népszerűsége, másrészt viszont igen látványosan próbálta kollégái értésére adni, hogy Zsuzsának bizony ő csapja a szelet, és senki más még csak ne is próbálkozzon nála. Valamit bizonyára megérezhetett a dacos irodalomtanár szimpátiájából a nő iránt, onnantól kezdve pedig Kalmárral együtt élen jártak abban, hogy gúnyt űzzenek Gedeon egyedi stílusából és szemléletmódjából. Egyszer azzal a kérdéssel találták meg, hogy „na mi a helyzet, a lovagregények már megint a plafonig érnek?”, máskor pedig „Pongrácz gróf úrnak” címezték, utalva mindezekkel a Gedeonhoz hasonló magányos, abszurd és múltban ragadt figurákra. Agárdit viszont az is bosszantotta, hogy Niedermüller sokkal jobban inspirálta továbbra is a diákjait, mint ő tette, ezért valamikor „kapitányom, kapitányom” megszólítással fordult felé gúnyos hangsúllyal, hogy jelezze, nehogy azt higgye Gedeon akár egy pillanatig is, hogy ő is van olyan eredeti karakter, mint John Keating, a Holt költők társaságának irodalomtanár főhőse.

Amikor egyre gyakrabban, egyre különbözőbb és váratlanabb szituációkban kezdtek elhangozni ezek a szúrkálódások, Gedeon érezte, hogy ha ez így megy tovább, ez az érzelmi örvénylés ki fog hatni a munkájára is, noha tudta, hogy ellenfeleinek éppen ez a célja. Abban is egyre kevésbé hitt, hogy bármi is lehet közte és Zsuzsa között, hiszen hozzá szokott már ahhoz, hogy ha közte és egy másik férfi között kell választania a nőnek, akkor az illető hölgy mindig a másikat fogják választani, nem pedig őt. Különösen bosszantó volt, hogy Zsuzsa egy Káromkolostor melletti faluban, Veszejtőkúton lakott. Habár sokszor a tanárnő maga is kerékpárral járt be falujából a gimnáziumba, Gedeon még így sem tudta őt megközelíteni, és a fiatalasszony inkább csak hallgatta őt olyankor, ha véletlenül összefutottak útközben, de nem úgy tűnt, mintha igazán érdekelné a téma, hanem mintha teljesen máshol járna az esze. Hamarosan Gedeon kiváló emberismerőként kisebb pánikrohamok kíséretében döbbent rá, hogy nagyon úgy fest, mintha a nő kezdene összemelegedni Domonkossal, így hamarosan, még ha diákja nem is vették észre a változást, a különc irodalomtanár nem találta meg már azt az örömöt óráiban, mint régen.

Úgy érezte, belesodródott egy olyan érzelmi viharba, ami teljesen kikerülhető lett volna, ha nem a munkahelyén szeret vele valakibe, viszont az ostoba „házinyúlra nem lövünk” elnevezésű szabályt már csak dacból is megvetette, és semmi tartotta vissza attól, hogy addig tegyen újabb és újabb kísérletet, amíg csak lehetősége van rá, és mindig keresse a lehetséges alkalmat egy találkozásra vagy szóváltásra. A gimnázium falain belül volt azért néhány szövetségese, noha Gedeon nem tartotta őket annyira közeli barátnak: inkább amolyan bizalmasoknak, akiknek tisztelte a munkásságát és ők is az övét, akik nem irigykednek rá, és akiknek kiönthette a lelkét. Az egyik ilyen volt a javakorabeli Zengődi Bertalan spanyol- és olaszszakos tanár és kollégiumi nevelő, aki általában flamencót, salsát vagy klasszikus zenét hallgatott a nyelvi szertárban dolgozatjavítás közben, és aki hasonló ellenszenvet érzett Agárdi iránt – már csak azért is, mert nem tartotta őt eléggé tehetséges nyelvtanárnak.

Rajta kívül még egy Szakajtó Edit nevű matematikatanárnővel ápolt közeli viszonyt Gedeon, aki viszont jó pár évvel idősebb volt nála, ezért, noha az irodalomtanár nap mint nap érezte a nő közeledését és szimpátiát, annak minden kedvessége ellenére úgy érezte, ennek a kapcsolatnak nem lenne jövője. A szertáron a többi irodalomtanáron kívül a filozófiatanárral, a vele egykorú Tárkányi Erikkel osztozott, akivel néha, már amennyire idejük engedte, parázs vitákba bonyolódtak néhány ontológiai kérdéssel kapcsolatban, ugyanis egészen eltérően közelítettek meg sok kérdést: amíg Tárkányi a racionalitást, a tiszta ész logikáját (és kritikáját), valamint a felvilágosodást követő enciklopédista mozgalmat vette alapul, addig Niedermüllert teljesen letaglózta a görög-római kultúra, és az ókori gondolkodókat olyan kimeríthetetlen kincsesbányának tartotta, amelyekhez mindig vissza lehet nyúlni, szemben a modernitás gondolkodóival, akiknek elméletei és társadalom-mérnökösködései rengeteg problémáinak  forrásaiként is szolgáltak.

Tárkányit azonban inkább érdekes beszélgetőpartnernek tekintette a férfi, akivel számos kérdésben nem értett ugyan egyet, mégis érdekfeszítő eszmecseréket folytatott vele, és közben élvezte, hogy meghallgathatja a másik oldalt is. A „Technikus Kamival”, polgári nevén Csákányi Kálmánnal is sokszor beszélt Gedeon, az iskolai alkalmazott ugyanis nagy hippi hírében állt, és nagyon sok brit, amerikai, argentin és magyar rockzenekart mutatott Gedeonnak, aki mindig is fogékony volt a műfaj iránt, és formabontó, felforgató természete mellett megtalálta benne a színtiszta poézist, életerőt és harmóniát. Ezek közül az emberek közül is csak az öreg Bercinek vallott azonban Gedeon a Zsuzsa iránti érzelmeiről, miközben sokszor saját magát is ostorozta és reménytelen álmodozónak bélyegezte akkor, amikor arról mesélt, hogy a Sekélyvár és Káromkolostor közti, Óriásmalom nevű csárda mellett elbiciklizve mindig eszébe jut, hogy valódi lokálpatriótaként biztos, hogy nem vágyna valamiféle egzotikus helyre, és ha összeházasodnának Zsuzsával, nem lenne kérdés, hol lenne a lakodalmuk.

Máskor ugyanezeket a gondolatokat önmaga előtt is végtelenül szégyellte a férfi, és mindent megpróbált annak érdekében, hogy a szabadidejében levezesse ezeket a szélsőségesen kilengő energiákat. Rendszeresen próbált számára új hazai és külföldi irodalmi alkotások után nyomozni, mindig valami újat, valami izgalmasat keresni; saját magát azonban inkább tanárembernek és műértőnek látta, mintsem művésznek, és amikor ő maga próbálta strófákba vagy novellákba önteni szenvedését, sohasem volt elégedett az eredménnyel. Ugyanakkor büszke is volt magára, hogy sok botcsinálta, önjelölt, hamis prófétával ellentétben ő rendelkezik a kellő önismerettel, és tisztában van vele, hogy neki nem az írás, hanem az olvasás és a tanítás a kenyere, és ez így van rendjén. Igyekezett saját magánéleti problémái helyett globálisabb vagy kozmikusabb távlatokat megragadni, ám riadtan vette észre egy idő után, hogy az általa követett videós csatornák alkotói maguk is lehet, hogy kétes és összeesküvés-elméletekben hívő alakok, akik, akárcsak a közösségi médiából érkezett korábbi ismerősei, csak valamiféle bizarr, alternatív szubkultúrához tartoznak, nem pedig egy kiforrott és elfogadható értékrendhez.

Az egyik ilyen szereplő egy korábban közepesen ismert politikus volt, Józan Pál, aki történetesen éppen Sopány megye egyik járásának volt korábban országgyűlési képviselője: ő arról híresült el és vált mémmé az interneten, hogy folyamatosan titokzatos, globális pénzhatalmi struktúrákról beszélt. Befolyásos bankárok egy szűk csoportját tette felelőssé gyakorlatilag a világban történő „minden negatív jelenség legfőbb okozójaként”, amelyet ő Sötét Tengelynek nevezett – ezzel pedig az urbánus-progresszív újságíróknak könnyű prédát jelentett annak igazolására, hogy mindenki, aki az „elavult és ócska virtusra épülő múltat sírja vissza” óhatatlanul beleőrül a jelenkor kihívásaiba. Gedeonnak mindig is ellenszenves, stilisztikailag és esztétiakilag is szakmaiatlan és igénytelen volt ezeknek a szerzőknek a tevékenysége, ezért csak még inkább megmakacsolta magát, és beletemetkezett a Józan-ON nevű csatorna hetente kétszer, hétfőn és csütörtökön jelentkező tartalmaiba, amelyeket vagy munka előtt, vagy pedig késő este, a tanterv összeállítása és az esetleges röpdolgozatok javítása után nézett meg általában.

A másik ilyen szerzet egy bizonyos Lugossy M. Nimród és Titokzatos igazságok nevű konteó gyanús csatornája volt, aki nem ennyire megfoghatatlan ellenségekben gondolkodott, hanem rendszerint felváltva tette felelőssé Amerikát és Kínát mindazért a rosszért, ami a világban zajlik, illetve a tradicionális világ felbomlását kérte számon a mai emberen – ám Józan Pálhoz képest sokkal provokatívabb és konfrontatívabb hangnemben tette mindezt, amelyet egy idő után már az ennél sokkal intelligensebb Gedeon gyomra nem igazán vett be. Túlságosan nacionalista és kirekesztő volt számára a csatorna legtöbb videója, noha számára is végtelenül fontos volt a magyarsága, a hazaszeretete és a közvetlen szülőhelyével való kapcsolata. Emlékezett még arra, amikor gyerekkorában lerajzolta Magyarország térképét, és éppen apja volt az, aki megmutatta neki: „nem, kisfiam, ez itt csak Csonka-Magyarország”, majd a kis Gedeon kezét vezetve lerajzolta a kusza, gyermeteg térkép köré Nagy-Magyarország határait, és büszkén jelentette ki: „na ez az igazi Magyarország!”

Annak ellenére, hogy a magyar néplélek bonyolult természete, a turáni átok kérdése és a trianoni békediktátum fájdalmas utóélete sokszor körbe-körbe örvénylett gondolataiban, megannyi a nemzettel és a kultúrával kapcsolatos miérttel együtt, sohasem érezte azt, hogy ő magyarként jobb lenne vagy többet érne más nemzetek szülötteinél, és családjából sem ilyen mintákat hozott magával. Habár sokszor próbálták ráaggatni a nacionalista jelzőt érdeklődési körei miatt, valójában éppen a kulturális kapcsolódási pontokat, a testvériség szálait kereste mindenütt. Számára azonban ehhez nem az volt az út, hogy felszínes, sekélyes mázzal öntsék le az évszázadok és évezredek alatt kialakult civilizációs vívmányainkat; ahogy az sem, hogy megfásult és kiégett alakok panaszkodjanak erről többezres követőtáboruknak egy szobában egy kamera előtt ülve. Miután megdöbbenve, sőt, elborzadva tapasztalta a fiatal irodalomtanár, mennyire a rabjává vált mindkét internetes influenszernek, szépen lassan elvágta ezeket a kötelékeket, és rá kellett ébrednie arra, hogy azzal, hogy az emberiség nagyobb sorskérdéseire próbált fókuszálni, csak átmenetileg oldotta meg saját magánéleti nehézségeit, amelyek még mindig ott maradtak körülötte, még ha vissza is húzódott a maga biztonságot és megszokást jelentő csigaházába.

Eddigre azonban Gedeon már elkövette azt a hibát, hogy lelkes diákjai közül, akik szinte itták az ő minden szavát, a tanórákon kívül elgondolkodtató és izgalmas okfejtésként ajánlotta mindkét videós csatornáját, méghozzá abból az elméletből kiindulva, hogy minden pusztán nevelés kérdése, és az ő kicsiben megvalósított konzervatív forradalmával a régi erkölcs és rend, az Ancien Régime majd visszatér a világba; a rend, amelyet korábban még ő is felfedezni vélt ezekben a videókban. Az őt ért szúrkálódások miatt azonban Gedeonnak lassan már annyi kapcsolata sem volt kollégáival, mint eleinte, és az öreg Berci minden aggódása, illetve a naiv Edit minden gondoskodása is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy Niedermüllert kirángassák ebből a bizalmatlansággal és sértettséggel teli állapotból. Úgy gondolta Gedeon, a jelenben nem tud bosszút állni azért, hogy egy érték nélkül, szétszakadt, feltöredezett világba száműzetett, és ő nem elégedett meg technikus barátja magyarázatával, aki annyit mondott neki, „ezt dobta a gép”, vagy, hogy „ez van, ezt kell szeretni”. A fiatalember tenni akart valamit a jövőért, formálni akarta azt, és vissza szerette volna hozni azt a világot, amely az ő világa – amelyben végre ő képviselné azt, ami normális, amíg az a pokol, ami körülötte folyik, lenne az abszurdum, a dolgok pedig végre valódi helyükre kerülnének.

(Folytatjuk)

Ocsovai Ferenc prózájának előző része a Szöveten: