Kissé már szeles volt az idő így október közepén, de a kora reggeli napfény még mindig hűségesen melegítette a környező dombokat és az alattuk elterülő, szántóföldekkel tarkított sík mezőt. Ezekben az órákban általában csak egy-egy autó vagy busz szokott elsuhanni körülbelül negyedóránként az országúton; máskülönben szinte teljesen kihalt volt a Sopány megyei táj. Az utat tövises bokrokkal és cserjékkel sűrűn benőtt sáv szegélyezte, itt-ott pedig termetes diófák, tölgyek és platánok vetették terebélyes árnyékukat a földre. Az egyetlen alak, aki megtörte ezt a meghitt reggeli csöndet, egy kerékpározó férfi volt, aki nyikorgó, ősöreg biciklivel tekert a kátyúkkal és úthibákkal teli aszfalton.

Szokatlan látványt jelentett az általában vidéken használt, legalább harmincéves, kontrafékes gyártmány (amely láthatóan még mindig nagyjából kifogástalanul működött) illetve a magas, vékony, enyhén sportos testalkatú fiatalember, aki alig lehetett fiatalabb vagy idősebb kerékpárjánál. Niedermüller Gedeon irodalomtanár ugyanazt a biciklit használta, amellyel annak idején az apja is bejárt az állami gazdaságba, ahol agrármérnökként dolgozott. A kerékpár így talán új gazdájánál is jobban ismerte a Káromkolostor környékén lévő utakat, ahol a fiatal férfi élete javarészét töltötte. Természetesen tanárnövendékként az ő életében is volt egy már-már kötelező jellegű budapesti epizód, az egyetemi közeg azonban legalább annyira kiábrándította, mint amennyire az arc nélküli nagyvárosi tömegek tették.

Nem csoda hát, hogy Gedeon visszavágyott szülőfalujába és abba az ismerős, hazát jelentő menedékbe, amelyet Káromkolostor mellett egyedül az irodalom és a történetmesélés jelentett a számára. Már egészen fiatalon elkezdett érdeklődni az olvasás iránt, amelynek szeretetét leginkább a falusi önkormányzatnál jegyzőként dolgozó édesanyjának és apai nagyapjának köszönhette. Az öreg sváb úr egyszerű gazdálkodóként tevékenykedett, de a lehetőségekhez mérten olvasott és műértő ember hírében állt, ezt az érdeklődést pedig unokája is örökölte tőle. Egyedül Gedeon apja nem illett bele ebbe a sorba, ő ugyanis alapvetően sokkal gyakorlatiasabb ember volt: nem egyszer volt konfliktusa az ifjú tanárnak még gimnazistaként az apával, aki nem értette meg az ő eltérő elképzeléseit és más pályát szánt fiának. Végül az öreg beadta a derekát, és beletörődött abba a nem túl jól fizető, végső soron mégis tiszteletreméltó és értelmiségi hivatásba, amelyet fia választott.

A fiatalember hasonló nézeteltérések miatt gyakran érezte magát kakukktojásnak a családban első generációs értelmiségiként, noha a romantikus szenvedély, az elfojtott büszkeség és a megalkuvást nem tűrő dac a vérvonal mindegyik képviselőjében megvolt. Apjától, Niedermüller Andrástól tehát nem a formát, hanem a tartalmat örökölte inkább a fiú: tehát amíg anyja és nagyapja segítettek őt rátalálni arra az útra, amellyel kifejezhette saját magát, addig apja sziklaszilárd erkölcsöt és masszív belső értékrendet plántált az ifjú Gedeon lelkébe. Ez az értékrend pedig az évek folyamán még a legmélyebb kamaszkori feszültségek során is megmaradt, és az ifjú mindvégig megőrizte a kellő tiszteletet. Sohasem kérdőjelezte meg az apja iránti tekintélyt és igazság szerint nem is igazán érezte magát otthon azon a hagyományos közegen kívül, amelyben nevelkedett.

Bár mindig akadt egy-két barátja, akikkel megvitatták a legégetőbb történelmi, társadalmi és irodalmi kérdéseket, az esetek többségében mégis társtalannak érezte magát Gedeon, és olyan volt, mintha célt tévesztett és nem a megfelelő korba született volna. Kollégái munkahelyén, a sekélyvári gimnáziumban is gyakran ugratták vele, hogy beszédstílusával és öltözködésével olyan, mint valamiféle „modern Don Quijote”, amelyet Niedermüller tanár úr amolyan oximoronnak talált, hiszen éppen, hogy ódzkodott mindentől, ami modernnek számított. A fiatalember nem találta helyét a rohanó és széteső XXI. századi világban, és visszakívánkozott egy távoli múltba, az általa még fáklyalángként őrzött Erény fénykorába, ahol valóban számított még valamennyire a nemesi, lovagi és férfiúi becsület. Gedeon személyes véleménye azonban az volt, hogy az utolsó ilyen mozzanatok az első világháborúhoz köthetők, ahol a híres német pilóta, von Richthofen, ismertebb nevén a vörös báró még képviselt valamit abból az óvilágból, amely a második világháború és a későbbi évtizedek bestialitásában már nem volt tetten érhető.

Ennek ellenére Gedeon előszeretettel merült el a második világháború szellemiségében is, amelyre úgy tekintett, mint egy régi világrend hattyúdalára: egy utolsó, fájdalmas és elkeseredett kísérletre, amely szeretett volna visszaállítani egy évszázadokon keresztül olajozottan működő berendezkedést, amelyet a pénzközpontú és öncélú kapzsiság, mohóság és zsarnokság váltott fel a tőke megjelenésével. Egy olyan utolsó kísérletre, amely szerette volna megtorolni a nincstelen embereken és hagyományos közösségeken elkövetett aljas és erőszakos igazságtalanokat, de amely kísérlet hamarosan maga is torz, embertelen, haszonelvű és cinikus méreteket öltött. Az ifjú tanárnak mégis imponált valahogy az a monumentalitás és pátosz, amelyet felfedezett a nacionalizmus és patriotizmus ezen késői, szélsőséges és féktelen megnyilvánulásaiban, és noha elítélte mindazokat a borzalmakat, amelyeknek az emlékezet szemtanújává vált, próbálta valahogy átörökíteni azokat a gondolatokat, amelyeket szépnek, érdekesnek és egészségesnek tartott a fennálló globális világrend kritikáiból.

Éppen emiatt végtelenül lázba hozta minden, ami forradalmi szellemiségű, utópikus vagy idealisztikus volt, vagy amely szembe akart szállni saját korával, és amely vagy a már paradicsomi jövő felé mutatott, mint a szocializmus, vagy a még paradicsomi aranykor felé, mint a tradicionalizmus. Ez a mozgalmiság és tettvágy legnagyobb csalódásai közben is gyakran adott Gedeonnak némi reményt a mindennapokban, ezért ilyenkor, amikor reggelente elbiciklizett Káromkolostorról Sekélyvárra, gyakran szóltak a fülében osztrák-magyar, német, lengyel, litván és orosz katonadalok, spanyol falangista indulók, középkori francia énekek, olasz partizánnóták, görög nacionalista dallamok, amerikai konföderációs himnuszok, de a jugoszláv háborús szerzeményeket is kifejezetten kedvelte azoknak groteszk melódiájával és retró lüktetésű, meztelen naivitásával.

Ha valaki látta volna a lejátszási listát a telefonján, és hallotta volna a dalokat, amelyeket előszeretettel dudorászott, egyből rásütötték volna a bélyeget, hogy bizonyára egy szélsőséges, már-már fasiszta gyanús és elmeháborodott alakról van szó, akiket nem szabadna gyerekek közelébe engedni. Az igazság azonban az volt, hogy pusztán a romantika, a dinamika és az esztétikai élmény vezérelte a különc irodalomtanárt, és egyszerűen magával ragadta a zene sodródó lendülete. Ugyanezt a dinamikát érezte a legkülönfélébb XIX. és XX. századi propagandaposzterekben, amelyekben a Brit Birodalom, az amerikai Uncle Sam, a francia idegenlégió, az olasz vörösingesek, a kubai gerillák és a jugoszláv partizánok toborzóplakátjai mellett szép számmal akadtak a Harmadik Birodalomból, Szovjet-Oroszországból és az imperialista Japánból származó, csatára buzdító, vagy éppen „, sötétben bujkáló ellenforradalmárokra” figyelmeztető radikális illusztrációk is.

Az irodalomtanár hálószobája láttán valószínűleg még inkább elszörnyedtek volna a szülők és kollégák, noha gazdájuk ebben az esetben is pusztán a képek esztétikai szépsége, mozgalmisága, a bennük rejlő idealizmus és korszellem csigázta fel, és távol álltak tőle azok a pusztító, „ordas eszmék”, amelyeket a poszterek képviseltek. Gedeon egyáltalán nem volt egyébként militáns alkat, mégis volt benne valamilyen szenvedélyes rajongás a régi korok katonaerényei és fegyelmezettsége iránt, miközben a darabjaira hullott jelenkorban még nyomokban, még a felszínen sem fedezte fel többé ezeket az értékeket. A közösségi médiát már az első években is gyanúsan méregette, és bízott benne, hogy mint az emberiség legtöbb hóbortja, ez is gyorsan le fog majd csengeni. Az évek múltával azonban egyre inkább aggódva figyelte a digitalizálódás térhódítását, és kétségbeesve tapasztalta, ahogy a műveltség és a humánum kőbálványára láthatatlan kezek aggatnak egyre több kötelet, hogy aztán végleg porba döntsék azt.

Nem is csinált Gedeon hosszú időn keresztül egyik webhelyen sem saját profilt, és csak akkor szánta rá magát arra, hogy végül regisztráljon hasonló oldalakon, amikor enélkül már lehetetlenné vált az oktatás, hiszen egyre több diákja és tanártársa használta a számára kétes platformot a mindennapos kommunikációhoz. Kezdetben a férfi megfigyelte, hogy őt magát is egyre inkább beszippantja a virtuális valóság. Eleinte például, örült annak, hogy különféle zárt csoportokban és csatornákon magához hasonló embereket vélt felfedezni és rengeteg új emberrel tudott kapcsolatba lépni, ám gyorsan rá kellett döbbennie, hogy minden, ami a közösségi médiában történik, érvénytelen. Mindazok az emberek, akik iránt végtelenül lelkesedett csak azért, mert ugyanabból a szubkultúrából érkeztek, mint ő, és ugyanúgy elkápráztatták őket is a régi századok erényei, mint Gedeont, a férfinak be kellett látnia, hogy pusztán anonimitás és különböző avatárok mögé rejtőző soviniszta, populista, militáns, uszító és lelkileg sérült radikális alakokkal van dolga. Ezért hát magányosabbnak érezte magát, mint valaha. Magányosabbnak, mint a közösségi média és az internet előtt volt.

Nem beszélve arról, hogy az online világ lesújtó és hírérték nélküli eseményeit figyelve az irodalomtanárnak még inkább látnia kellett, hogy „múlik el a világ dicsősége”, és miközben érezhetően egyre nagyobb lett az általános igény informatikusokra és programozókra, (amelyhez a gimnáziumi kerettanterv is igazodott) a humán tárgyak jelentősége, amelyek Niedermüller szívügyét jelentették, egyre érdektelenebbnek számítottak. Gyakran hangzott el a férfi engedetlenebb diákjainak szájából is az, hogy „ez minek”, „ez úgysem kell”, „ezt soha nem fogjuk használni az életben”, „ez fölösleges” és így tovább. Gedeon a csalódások, a kudarcok és az emberi lélek alapos ismerőjeként jól tudta, hogy a diákokból a bizonytalanság beszél, és az oktatási rendszer számlájára írta azt, hogy valóban nem egy olyan dolgot kellett a tanulóknak megjegyeznie, amelyek (és itt főképp a természettudományokra gondolt) már bőven túlmutatnak az általános műveltségen. Végül pedig paradox módon a túlterhelt és magolásra kondicionált, tanulógépezetté silányított kreativitásnak, ahogyan Gedeon tapasztalta, az lett a vége, hogy a diákok még azt sem vitték magukkal útravalóul első felnőtt éveikbe, ami pedig tényleg az általános műveltség része lenne Homérosztól Heinéig és Szókratésztól Rousseau-ig.

Irodalmat tanítani ilyen körülmények között, amikor sem értelmét, sem hasznát, sem célját, sem jelentőségét nem látták már az új fiatalok, valódi szélmalomharcot jelentett tehát. Nem beszélve arról, hogy az a kevés csillogó szemű érdeklődő nebuló is, akiben tényleg ott volt a tehetség, vagy maga tántorodott vissza az olvasástól és az irodalomtól a kellő támogatás és inspiráció híján, vagy pedig a szülők beszélték le őket róla mondván, hogy „ebből manapság már nem lehet megélni”, és „egyáltalán nincs is rá szükség”. Mert „annál többet ér akkor már egy jó szakma”. Igazából Gedeon maga sem tudta, mennyire biztos az állása, és ha egyszer nem fog kelleni valami oknál fogva Sekélyváron, akkor hová fogják őt felvenni, és, hogy ott is egyszerre élhetné-e ki szenvedélyét és tehetne-e szert biztos jövedelemre, vagy egy napon az ő feladata is fölöslegessé válik. Ez a bizonytalanság állandó egzisztenciális nyomás alá helyezte őt, hiszen tudta, hogy bár alapvetően tanárhiány volt az országban, annyira sok múlott a szerencsén, az ismeretségen és a véletlenen, és annyira sokan féltették bebetonozott pozícióikat, hogy nem kis munka lett volna másodszorra is megragadni egy hasonló állást, mint amelyet immár négy éve végzett azóta, hogy befejezte egyetemi tanulmányait és diplomás irodalomtanárrá vált.

Órái azonban idővel mégiscsak megadták a választ az elsősök közhelyes és szkeptikus kijelentéseire, és Gedeonnak, noha a magánéletében nem volt annyira szociális, istenadta tehetsége volt ahhoz, hogy megkedveltesse diákjaival a maga szenvedélyét. Valósággal megtáltosodott akkor, amikor Pilinszkyről, Radnótiról, Faludyról, József Attiláról, vagy, (ahogy ő hivatkozott rájuk) a „Sándorok klubjáról” beszélt az órákon, amely számára Reményiket, Weörest, Petőfit és Márait jelentette, akikért végtelenül rajongott. Kedvelte a világirodalomból a japán Misima Jukiót is, aki kormányellenes puccsot kísérelve meg, majd szeppukut, azaz rituális öngyilkosságot követve el a tradicionális japán világ egyik utolsó segélykiáltását képviselte egy erkölcsi válságba süllyedt kaotikus világban. Steinbeck írásait is kedvelte, aki a mezőgazdasági idénymunkások tömegeinek nyomorúságos körülményeit festette le műveiben az amerikai vadnyugaton már-már költői, mégis tiszta és egyszerű elbeszélői eszközökkel. Nagyon mélyen rezonált a szerencsétlen sorsú vidéki parasztsággal és a városi proletariátussal egyaránt, a valódi kiutat pedig egyedül az emberek irodalom révén felébresztett egészséges empátiájában látta; egyáltalán nem hitt viszont semmiféle mesterséges érzékenyítő programokban vagy átnevelőtáborokban.

Magyar prózaírók terén a zseniális meglátásokkal rendelkező Hamvas Béla mellett a népies és népnemzeti témái miatt Móricz Zsigmond, Wass Albert és Nyírő József tartoztak a kedvencei közé, bár utóbbi két szerzőt mindig óvatosan kellett tanítania, és a többi irodalomtanár nem kimondottan lelkesedett akkor, amikor értesültek erről, ahogy az iskolavezetés sem. Nem tudtak azonban mit kezdeni a tehetséges, fiatal tanárral, aki meg tudta szólítani diákjait és meg tudta értetni velük a gondolkodásnak, a gondolatok és az érzelmek feltárásának és kifejezésének a súlyát, és aki a technológia és a posztmodernitás korában is érvelni tudott amellett osztálya előtt, hogy az írott művészet az élet sója, amely egyszerre esztétikai gyönyör és lelki táplálék, és beállítottságtól függetlenül ezekre az ismeretekre mindenkinek szüksége van. Még ha a verselemzés és a szövegalkotás nem lesz, és nem is szabad, hogy mindenkinek az életében napi szinten megjelenjen.

Diákjai tehát ragaszkodtak a különc, inspiráló és lelkes irodalomtanárhoz, aki ráadásul korban közelebb lévén hozzájuk valódi frissességgel beszélte a nyelvüket, mégis át tudott adni nekik a maga hagyományos értékeiből. Gedeont az is népszerűvé tette a tanulók körében, hogy szinte sohasem késett, és mindig óraműpontossággal kezdte el és fejezte be óráit egy perccel sem tartva azokat tovább; így az ő szájából a hírhedt „a csengő nekem szól” típusú mondatok egyszer sem hangzottak el. Emellett szinte sohasem buktatott és nem nehezítette meg tanoncai életét fölösleges memoriterekkel vagy beadandókkal, viszont elvárt egy minimális szintet; vagyis egy olyan alapvető, lényegi műveltséget és kultúrát, amelyre véleménye szerint minden embernek szüksége van pályaválasztásra való tekintet nélkül.

Nem azért vélte így, mert szerette volna a maga vesszőparipáit a diákságra erőltetni, mint jó néhány kollégája tette: az ő esetében inkább arról volt szó, hogy úgy érezte, kutyakötelessége felvértezni a fiatalokat a lehető leghasznosabb gondolatokkal, kritikai érzékkel, kreativitással és kognitív készségekkel, hogy megállják a helyüket és egyéniségek maradjanak egy iszonyatosan és nyomasztóan kaotikus világban. Ezt személyes felelősségének érezte, éppen ezért az értékelés és versenyeztetés, vagyis a cél helyett sokkal fontosabbnak tartotta magát a tanulási és alkotási folyamatot, vagyis az eszközt, az utat. Ahogy nem hajszolta túl legkiválóbb diákjait és nem várt el tőlük aránytalanul többet, úgy nem gyötörte halálra gyöngébb képességű társaikat sem és nem vette el kedvüket az irodalomtól. Ezáltal pedig még a legrosszabb nebulók számára is egy oldott hangulatú légkör, egy valóságos oázis vagy paradicsomi sziget volt Niedermüller tanár úr valamennyi órája legtöbb diákja szemében.

Ugyanezt azonban nem feltétlenül lehetett elmondani takartatásairól, akik vagy Gedeon rendhagyó módszereivel, vagy pedig extravagáns személyiségével nem tudtak azonosulni, amely utóbbival kapcsolatban ráadásul figyelemre méltó körülmény volt az is, hogy nem minden esetben nyilvánult meg a kollégák előtt. Amennyire közvetlen, oldott és humoros személyiség tudott lenni Gedeon akkor, ha diákjaival beszélt és saját szakterületéről volt szó, annyira magának valónak és elveszettnek tűnt olykor a többi tanár és iskolai dolgozó között. Akármennyire is művelt és intelligens figura volt a hol bőrdzsekiben és túrabakancsban, hol éppen öltönyben és lakkcipőben felbukkanó irodalomtanár, annyira nehezen tudta felvenni a hétköznapi és jelentéktelen eseményekről való társalgások ritmusát a tanáriban, az irodalomszertárban vagy a menzán. Gyakran érezte úgy Gedeon, hogy egy másik kedvenc prózaírójához, Szabó Dezsőhöz hasonlóan ő egy meg nem értett és kiközösített alak valamennyi asztaltársaságban, emiatt pedig akármennyire is igényelte az emberek közelségét, néha sértődötten húzódott egy üres asztalhoz a maga makacs gőgjével. Ilyenkor azért mindig titkon reménykedett benne, hogy lesz azért valaki, aki majd leül mellé, és akadtak is érte rajongó diákok, akik mellé kéredzkedtek, és akikkel sokkal magasabb röptű témákról tudott eszmecserét folytatni olykor meglepő módon, mint tulajdon kollégáival.

(Folyt. köv.)