Az arany trónszékéról felkelő Élios
Édesítő mézsugarakat szórva
Sarjaszt életet szunnyadó bimbókba hatolva
Nyughatatlan bárányfelhőket terelgetve tova
Végtelen kékség-sivatagok útvesztőibe
A magát értelmesnek nevező emberke
Meg csak bámul leölt hullahegyeire meredve
Miközben meg „cédrusok és hasadó tujafák jóillata” száll
Nem járva át „fúvó szél nedves dühe őket”
A macskák nyugodt, édesded álmukat alusszák
Nem tesznek kárt, nem ölnek lelkeket sem, mint az ésszel megáldott gazdák
Mindenkor, minden korban, görbeorrú hajókon,
Rakétákat kilövő állásokban, halálba hunyorogva,
Hogy még a nemmúlók is földre vetődve
Kívánják önmaguk halálát inkább,
Mintsem lássák mutáns teremtményeik ostoba vitustáncát
Az idő meg, mintha már évezredek óta visszafelé folyna,
Mint megzakkant tenger, mely a föveny helyett, önmaga hullámait mossa
Szakadatlan monotonitással mormogva
Éjbe rántott sors-lelkek nyomai után kutatva
Gripenek járőröznek az Égei-tenger fölött…
Kiss Tamás: A lélek sziklái és útvesztői-sorozat
Kiss Tamás legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?