Handó Péter: Zárvány
Versben él – azt tartották róla. Mondták, ajándék ez. Mások átoknak vélték. Ő nem tudta eldönteni, minek is tekintse.
– Hogyan élhetsz versben? – kérdezték tőle egy alkalommal már-már pimaszul, mintegy belemászva a személyes terébe, aztán sokszor feltette ezt a kérdést önmagának önmagában is, de…
Szavak, hangulatok, rigmusok és ritmusok… Milyen egyszerű lehet így, ebben élni. Világ képződik és otthon van, otthon lehet benne minden pillanatban. Nem csak úgy, mint kozmoszban az ember, hanem teljes valóságában, mintegy kitöltve, meghatározva, uralva azt.
Kell-e ennél több? Főképp a teljesség érzetéhez.
Ahogy múlt az idő fölötte és a szavai megkoptak, elfáradtak, szinte légneművé váltak, egyre inkább szükségét érezte volna annak a bizonyos többnek, de egyre vastagabb falak vették körül. Olyanok, amelyek miatt se ki, se be nem lehetett látni. Hangja sem jutott már el senkihez. Beburkolódzott vagy beburkolták – lényegtelen.
Végül és végleg nekikeseredve élt a versben tovább, mintegy túlélve valamennyi megragadott, szorongatott és szorongó verspillanatát. Észre sem vette, hogy a körülötte élők hagyományos pillanatai közben elfogytak, fölemésztette őket az idő. Magánya ismeretlen és megismerhetetlen magánnyá vált.
Handó Péter korábban a Szöveten:
