PRÓZAIRODALOM

Juhász Zsuzsanna: Előgyász

Mi tettük azzá, ami. A nagy alkalmazkodásunkkal őhozzá. Ami jó volt az emberiségnek, jó, hogy el tudjon terjedni a Földön.
De most nem jó. Nem jó a hatalomra térdhajtással válaszolni. Mert akkor elhiszi azt a fenenagy hatalmat. És ilyen még nem volt soha a világtörténelemben, hogy egyetlen ember tart a markában milliókat.
Fel se lehet fogni, pedig így van, a nukleáris rakéták pár perc alatt érhetnek el több ezer kilométeres célpontot. Célpontokat is, akár egyszerre, több milliószor több millió emberéletet kioltva.
Legalább annyit elérhettünk volna, hogy időzárasak legyenek azok a rakétaindítók, kötelezően. De nem, ezt a bankok a széfjeikkel már előbb kitalálták. Hát lehet, lehet, hogy pénz még mindig lesz, vagy aranytartalék. Csak ember nem lesz hozzá.
Pedig nem szabadna félni tőle, a hatalomtól. A félelem csalódást kelt benne és dühöt. A csendesség, a némaság pedig felkelti benne a gyanakvást. Bízni kellene benne, bízni végtelen türelmében, bölcsességében és jóságában. Eléje járulni folyton a gondokkal, remélve, hogy nem zavar el, és rágni a fülét fáradhatatlan. De ezek a modern nemzetállamok, itt már senki sem hisz olyan nagyon és igazán istenben és az ő parancsolataiban, de sajnos az atyák jóságában se. És lehet, lehet, hogy már az anyák áldozathozatalra való képességében se hisznek. Hát ezért nem lesz itt össznemzeti hajbókolás. És akkor dühös lesz nagyon.
Pláne, hogy kedvenc rakétáját is elnevezték valahogy, királynak vagy mifenének. Csak ő nem kap becenevet, csak neki kell meghalni úgy, hogy a neve mellé nem biggyesztenek semmit. Semmit, amivel büszkén lehet a történelembe bevonulni. Bár nem nagyon álma már senkinek az ilyen vonulgatás. Ósdi ez már, itt a multikkal való kiegyezés folyik régóta.
Pedig kéne tenni valamit, mert míg tart az ő hatalma, szétzilálódik a világ. Míg ő egy kedves szóra vár, egy csilingelő gyermeki hangra, egy istentől jövő elismerésre. Nekünk élni kell itt, a markában tartódva.
S így és ezért fellángolnak az igazságtalan háborúk, mert a hatalmak nem érnek rá kis, elnyomott országokkal törődni. Mert minden erejükkel és figyelmükkel a renitens hatalom felé fordulnak. De mindig lesz renitens, így hát az igazságot a fene eszi meg mindig.
S így és ezért még a tőke rendje is felborul, és elértéktelenedik a profit, ugyanis a jövő bizonytalanodik el. Hogy egyáltalán nem lesz. És tömegek kutyulódnak el, emberek milliói itt és ott, a nemzetállamokban. Férfiak és nők, akik kénytelen-kelletlen magukra veszik az utolsó napok szentjeinek szerepét. És mindent máshogy csinálnak, mint eddig, és kifordulnak magukból őszintén és bátran. Mintha mindig is erre vágytak volna. Vagy csak azt mondják, ja, lehet? Lehet, hogy ezek az én utolsó napjaim, hónapjaim? És elkezdenek szép csendben erkölcstelenedni. Nem fizeti a hitelét, a gyerektartást, nem áll meg a stoptáblánál, és zsíros, fűszeres cupákokat eszik vacsorára. Vigasz üzemmódban kezd élni, és észre se veszi, előre vigasztalja magát a leendő, várható veszteségekért. De legalább nem diétázik tovább, eszi, amit gyerekkorában kapott, ha beteg volt, kudarc érte vagy csalódás. És elnevezi retrónak, mintha csak a múltjában turkálna, és nem a jövőjét félné. És valami fura távozási vágya lesz, finnyáskodik, hogy drága, nehezen, sok munkával fenntartható az otthona. És napelemekkel kell ingyenesen kecsegtetni, hogy maradjon. Hogy legyenek még városok.
Mert a puszta lesz a vágyott. És a csalán. Amibe mennykő se üt, nem hogy ember által megküldött. És olvassa kiéhezetten, halálfélelmét jóllakatva a sok polgári áldozati halált. A kajától, víztől ártatlanul fulladtakat, a későn észrevett rákokat. És az újszülött, de halva született babákat. És a szíve mélyén elégedett, hogy ő már megért ennyi és ennyi évet.
És ráadásul a humánetológusok se tudnának neki semmi bíztatót mondani. Az ember így van felépítve, hogy csak akkor fékezi agresszióját, ha látja az áldozatát.
Ha látja földön fekve, kitakart, meztelen hassal. Akkor talán megáll ösztönösen. Genetikai parancsnak engedelmeskedve.
Nincs más hátra, vetkőzzetek hát, világ proletárjai! Hadd jusson elég has a műholdas felvételekre neki.

Juhász Zsuzsanna prózája legutób a Szöveten: