PRÓZAIRODALOM,  TÁRCA

Juhász Zsuzsanna: A fiú és a gyerek

Kit érdekel, hogy vajon túlélte-e a gyerek a sorsát, a szülei döntését, hogy ő a bosszú gyermeke legyen?
Hisz megmondták neki, mikor nagyobbacska lett, leültették szépen egy napon és mondták. Mondták neki, hogy sose szerették meg igazán, hogy volt nekik már egy igazán szeretett fiuk. És ő csak azért kellett, a gyerek, mert a falusi rokonság már gyűlt, gyülekezett köréjük.
Kettejük köré, mint hiénák, mint dögevő sólymok, hogy hogyan is lesz, kié is lesz a vagyon, a gazdagság. És nekik már nem lehetett több, másik gyerekük, mert öregek voltak már hozzá. Ház ezért csinálták, ezért az örökbefogadást. Még gyámot is rendeltettek a gyerek mellé, annyira biztosan akarták, hogy a gyereké legyen minden, vagy csak annyira el voltak szánva a halálra, ki tudja.
De az biztos, hogy a gyereket nem szerették meg igazán. Ellátták szépen minden földi jóval, de meg nem tudták szeretni Tán nem is akarták, csak mentek a szívük után, a nagy, haraggal teli szívük után, és tették,a mit kell. Az anya belefogyott a bánatba-haragba, szép lassan elfogyott. És az apa is csak pár évvel élte túl asszonyát, pont annyival, hogy még majdnem felnőttre nevelje a gyereket. Az örökbefogadottat. Mert volt őnekik, volt egyszer egy igazi fiuk, akit szerettek. S emezé, ennek a gyereknek a nevelése gyorsított eljárás volt inkább. Hogy mehessenek, mehessenek végre az igazi után. Az anya és az anya..
Még Istenhez se volt irgalmas. Végignézette vele irgalmatlan, ahogy fogy, ahogy emészti őt lassan a bánat Nem tudott ő már sajnálni senkit és semmit. Még magát se. Pedig hát nő volt, anya is volt egyszer. De nem tört meg egyszer se, soha se a hűsége a fiához. Az apa meg árnyéka volt csak hajdanvolt magának, csak lézengett, toporgott itt még egy kicsit, hogy aztán szerettei után halhasson.
S csak tán a harag, és csakis a harag mozgatta még. A harag, hogy a rokonok csak a vanságot látják, hogy mije van őneki, amin osztozkodhatnának, és nem látják, ami volt neki egyszer. A legeslegfontosabbat, a fiát, akit újra és újra temettek, akit századszorra, ezredszerre is temettek minden tapintatos és apró tolakodásukkal. Hogy a helyére lépjenek. Hogy ne a szélbe szóródjon már a vagyon, ha szóródnia kell. És a férfi dühös lett.
Legalább dühös lett és dühéből fogant ez a gyerek. Ez, ez az örökbefogadott, ez, akit az öröklétnek szántak, örökös családtagnak, de fogadott sose volt, egyszer se, egy pillanatra se. És ugyan kit érdekelt, hogyan lehet éveken keresztül nesztelenül járni, élni egy házban. Vagy inkább futni, vesszőt futni a nem múló bánat mindennapos sorfala és a nem múló harag mindennapos sorfala közt. Futni a vesszőt naponta, megélni a bánatot, ami nem őérte, őmiatta van, és a haragot szintúgy, ami nem érte, nem miatta.
Mert az apának tényleg volt egy fia, akiért kivágta még a fát is, a diót. Ki, mert harmadnapra kivágta, mert nem bírta látni, ki, mert arról esett le a fia, s került aztán rögtön kórházba. Ki, mert haragudott a fára, haragudott az idő kerekére, hogy nem lehet vissza, nem lehet a kert diófa nélkül, hogy ne eshessen le róla az a fiú. Az ő egyetlen fia.
S aztán hordta nap mint nap az anyát a kórházba, hogy az anya etethesse a fiút. És hozta és vitte az anyát, aki főzött és pépesített és elnézte a szépen hízó fiút, aki nem erősödött, hiszen nem mozgott, hanem inkább csak terebélyesedett, nőtte be az ágyat. Valahogy nagy volt és fehér, én csak arra emlékszem, mert film is készült róluk.
A csendes apáról és a már-már boldog anyáról, a reménykedő, hívő anyáról, aki már-már biztosra ment. És úgy etette, ápolta gyermekét, mintha csak egy kívülre rekedt magzat volna, aki biztosan, egyszer majd biztosan megszületik, lélegezni, mozogni kezd önállóan.
És akkor tényleg miért is nem hagyta az Úristen békében őket? Hisz nem ártottak senkinek, csak voltak. Szépen és szelíden. Ők hárman. Szép és boldog beletörődésben. Helyük és dolguk is volt az életben mind a hármójuknak. A fiú a fiuk maradhatott volna volna nekik az idők végezetéig, s ők a szülei, míg csak bírták volna.
De nem, úgy látszik, nem lehetett, mert egy nap megállt a fiú szíve, és nem indult újra. Isten elvette tőlük ezt is, ezt a fiút is. Előbb a kicsi cserfest, okosat, s aztán a nagy, fehér, néma kómásat is. Pedig örültek ők emennek is, és várták, hogy újra megszülessen. Vagy ha nem is, csak maradjon, maradjon akár ilyen is mindig, csak maradjon.
És aztán ugyan kit érdekelt a gyerek, kit? Aki az árvaságból jött, akit az árvaságból hoztak árvának a házba? Kit, hogy ültet-e egyszer diófát a kertbe, és mászat-e rajta gyereket? Vagy elad mindent, amit lehet, és hanyatt-homlok menekül innen, oda, ahol élet van.

Juhász Zsuzsanna prózája korábban a Szöveten: