Juhász Zsuzsanna: Pozitív lelet

Kár, hogy nem érdekel semmi. Nagy kár, hogy csak ez a pár ember kell neked. Ezeket kérdezgeted folyton, és nekik mondasz el mindent magadról. Hogy ezeknek akarsz tiszta lap lenni újra és újra, kéretlenül.

            Mert nekik ez itt csak munkahely, szerepjátékok háza, ahol fellépnek és lelépnek. A bizalmatlanság háza, a résen levés egyik iskolaépülete, semmi több.

            De ezt te nem veszed észre, nem a szánalmunkat, unalmunkat, ahogy beszámolsz életed minden kis részletéről.

            S így nem tudod, hogy ezt túlszaladási effektusnak hívják. Mikor például ösztönös cukoréhségünkben betegre esszük magunkat, cukorbetegre. Aztán megvakult szemekkel és amputált lábakkal csodálkozunk még pár évtizedig, hogy történhetett ez meg velünk.

            Ilyen vagy te is itt, látod-e. Túlszaladsz társas lénységedben. Valamiféle jó, már-már ideális családot akarsz itt kialakítani, pedig ez csak egy munkahely. Ahol jönnek, mennek az emberek, de a maradók is egymás elől eszik el a kenyeret a túlmunkáért való harccal, nyalizással a főnöknek. Buzgósággal és kitűnni vágyással. Erre te jössz az egyenrangú kapcsolatok igényével, és folyton lekötelezni akarsz mindannyiunkat. Ami megint csak ösztönös szépsége az emberré válásunknak. Adsz, amikor tudsz, amit tudsz, felesleges kaját, egy szem csokit, amiről könnyen le tudsz mondani, vagy csak egy kis segítséget a munkában, nem nézve, hogy ez éppen kinek a munkaköri kötelessége.

            Hogy aztán ha megszorulsz, ha éppen neked nem lesz, vagy ha fáj valamid, akkor biztosan várhasd a viszonzást tőlünk. De tényleg úgy csinálsz, mintha még sok évig lennénk így együtt, te ezer évre tervezel. Ösztönösen persze, és mi ösztönösen igyekszünk is viszonozni mindent, de mi gyorsan. Számolgatva, gondterhesen, míg te számolatlanul adsz, de tényleg. Ösztönös, lassú ezer évre tervezetten. És van, aki nem is fogad el semmit, mert nem hisz abban, hogy te sokáig maradsz itt, vagy tán nem is akarja, hogy maradj. Vagy nem szeret folyton viszonozni, számon tartani téged, nem akarja, hogy gondot okozz neki. Neki te csak egy név vagy a karácsonyi ajándékozottak listáján.

            És énnekem tetszett is idáig a törekvésed, a vak, ösztönös, nem számolgató adásvágy, hogy például az éppen harapdált pizzádból is felajánlasz egy részt bármelyikünknek, aki elmegy melletted. Tetszett, hogy forradalmat csinálsz, hogy tetteiddel kimondod végre, hogy a társadalom alapja nem a család, hanem a munkahelyi közösség. Az onnan hozott pénz és egyéb juttatások alapozzák meg a családot. A családalapítás lehetőségét. Hisz’ van olyan, hogy a munkás a gyárkapun túl parkoló autójában lakik. Az az ő háza, családja, mindene. Te pedig itt akarsz családot alapítani, te még a távozó dolgozókkal is tartod egy darabig a kapcsolatot. Mintha rokonod lenne mindegyik, rokon, aki tartozik neked, s akinek te is tartozol, amíg élsz.

            De nem, barátocskám, ez itt nem család, itt csak szánakozást keltesz, mikor az egyszál pizzádat osztogatod. És kicsike undort is, tudod, míg egy valódi családban nem számítana egy harapásnyom a kajában. Viszont a múltkor tényleg megijesztettél, mikor mondtad, reméled, hogy pozitív lesz a cisztád eredménye. Mert akkor láthatná a főnök, hogy nem vagy te lusta és lassú, hisz’ tényleg sokszor szid, hallom én is. Most a ciszták, a pozitív ciszták teszik veled, így mondtad, hogy a rák gyengít és lassít le. És akkor te örülhetnél, boldoggá tehetnéd magad egy pillanatra, ha szólsz a főnöknek. Hogy bocs, de rákos vagyok, bocs mindenért. Mert hülyeség, gondoltam akkor, hülyeség a rákot vágyni. Vágyakozni a rák után, holott te ezt tetted. Pedig a főnök nem az anyád, nem az apád, sem semmilyen rokonod. Nem elismerően fog bólintani, hogy rákosan is milyen szépen dolgozol, dehogy. Kevesebb munkát kapsz majd, kevesebb órabérért. És elégedetlenséget mindenkitől, hogy amikor gyenge vagy, helyetted is dolgozni kell. Rád kell majd dolgozni, ezt így mondják a munkaerőpiacon. Mert máshol se családként működnek a munkahelyek, bogaram.

            De te, hogy inkább rákos lennél, hogy bizonyíts egy idegen embernek, egy munkaadónak, az tényleg buta, avítt elképzelés. Vagyis inkább túlszaladás ez is. Mert izgató, csábító és hatalmas a betegségvágy bennünk. Az evolúciós kiválás a többiek közül, a megkíméltség, a sokszoros figyelem. Hogy tipródás nélkül, a másik becsapása, eltörlése nélkül juthatunk táplálékhoz, hajlékhoz és melengető tűzhöz.

            Mert valaha a beteg csapattag érték volt. Mindent megtettek érte, és alig várták, hogy meggyógyuljon. És részt vehessen a közös munkában, élelemszerzésben, gondoskodásban a gyerekekről.. Mert valaha minden tagnak helye és feladta volt. Még azt az áldozatot is meghozták a betegért, hogy vele maradtak, napokra lemondtak a táplálékszerzésről, nehogy a beteg védelem nélkül maradjon.

            S így akkor az egész rokoni csapat éhezett. Hát hogy is ne örültek volna a gyógyuló beteg első mosolyának? Hogy is ne engedték volna oda újra a gyerekét, gyerekeit a lábadozó anyának?

            De te ebben is túlszaladtál. Inkább rákos lennél, csakhogy bizonyíts a főnöknek.

            Belehalnál abba, amit örököltünk. Abba, hogy már nem vagyunk nagy, ősi család.

Juhász Zsuzsanna prózája korábban a Szöveten: