Kiss Tamás: Burleszk – Történelmi disznótoros

Első levonható tanulság

Előzetes köszönet Herr Dr, Rudolf von Inkontinent-nek, aki kiengedte nekünk az anyagot…
Olyan roppant szerény HŐSÖKRŐL lesz itt szó, akik, minden más egyéb mellett, neveiket is visszatartották, hogy végtelen szerénységüket ezzel is leplezzék. De eljött végre az IDŐ, hogy terítékre kerüljenek a TÖRT ÉN ELEM nagy mozgatói!
A történelem, mint tudjuk, egy hatalmas IZÉ, így aztán nem is törekedhettünk teljességre.
Amit itt közre adunk, az csak egy csepp a húslevesből…Mégis, szinte Mindenki itt ül az asztal körül…
A felszolgáló nem más, mint a titokzatos zugügyvéd, nevezetesen Dr, Libériás Inas, akiről természetesen sohasem fog kiderülni, hogy 1913 január 3-án Sztálint várta a bécsi Északi pályaudvaron, ugyanakkor már második éve rejtegette a Louvre-ból ellopott Mona Lisat. A Sztavrosz Papadopulosz álnéven szédelgő, majdani tömeggyilkos, Lenin elvtárstól kapta hamisított útlevelét. Lenin és Sztálin elvtársak most nincsenek itt, de érezzük, hogy folyvást gondolnak ránk, és lényegében velünk maradtak.
A rendkívül finom neveltetésben részesített Libériás, most is puha léptekkel mosolyog az illusztris társaságra. Jelenleg is Miss Kalamaika Lett, finn származású baronesse kitartottja. Miss Kalamaika, aki sajnos nem ismerhette Apollinaire-t, egy bizonyos Tökölödö Ürükefe nevű török származású bégtől kapott szexuális ajándék miatt rohant el hazájából Bécsbe, hogy ott Freud ölébe hajthassa kócos kis fejét. Lettike azonban nem érte be azzal, hogy csupán valami tudatalattijában nyúlkáljon, és összevissza beszéljen neki…Így aztán kiröhögte és otthagyta. Bezzeg Inas! Na, ő tudta mit hol kell keresni! Itt ül piros kis szatén ruhájában, jóféle dekoltázzsal, vihog jobbra, vihog balra, nem sejt semmit, de boldog. Dr. Libériás, a levest hordozva, néha belefúj a nyakába. Milyen romantikus!
Mindeközben a mindenkori történelmi most agyament csőtudat-szimfóniái járják át az éter és a tudat zavaros kotyvalékait, hogy nemes elhatározások és újféle fanatizmusok születhessenek.
Ugyanakkor, soha ki nem mondott, vagy régen elsütött, éppen ezért örök érvényre számot tartó gondolat-galacsinok zümmögtek a jobbára roggyant kobakokban, miközben keringő és foxtrott-egyvelegeket jártak a szemgolyók, mert igencsak nem volt tanácsos a tekintetek találkozása. Nézőpont,- és szemtengely-ferdülés felhők vonultak a szaftos húsfélék illatos gőzeiben.
A maga teljes büszkeségében, történelmi tettének teljes tudatában, zsinóros mentéje elnyűtt lafogásában hunyorogva majszolta a krumplit Obrleutnand Konrad von Scheissmarsch, aki arról volt híres, hogy Doberdónál, a harci morál és a rohamozási sebesség fokozása érdekében, felrobbantatta a latrinákat. A biciklis ezred, így aztán nem csupán a sárba ragadt bele, hanem ebbe a zseniális ötletbe is. Nem véletlenül ülhet hát itt e szent asztalnál, és gondolhat azt, amit akar. Tehetett ő ennél többet a hazáért? Hőstetténél persze sokkal többen tudnak arról, hogy ő volt a legnagyobb Széntabletta GMBH Gyár megalapítója a császári-királyi fővárosban. Nem semmi! Mellette kuporgott Mandrag Óra kisasszony a maga 72 évével, de még mindig képes volt nagyon kívánatosan hordani függöny-szerű, ekrü színű
szoknyáját, melyet még valamikor a nagy gazdasági válság éveiben huszonöt legnagyobb szerelme egyikétől, nevezetesen egy péktől kapott, akinek megengedte, hogy szopogassa zsemléit. Tudjuk mily nagy úr a szükség, főleg, ha szexuál-gazdasági okai vannak! De ez semmi, mert ez az Óra nevű kisasszony, aki sajnos nem találkozhatott Aragonnal, mégis, a
nemzetközi kommunista mozgalom titkos sokszorosítója volt. „Proli-ferátor” volt a fedőneve,
és, akárcsak zseniális papagája, ő is hét nyelven beszélve sokszorosította az éppen aktuális kiáltványokat és jelszavakat. Jobbára romantikus, szűk és sötét sikátorokban szaladgált, mert állandóan rejtegetnie kellett xerox-gépét, ami nem volt éppen pihesúlyú. Ő volt a világ egyetlen forradalmár nője, aki Budapest, Párizs, Bécs, sikátorainak, nyomortelepeinek valamennyi házába becsöngetett, lábon heverte ki a paralízist, és soha életében sem volt részeg. Aztán eljött az Óra, amidőn 1966-ban megjelent Aragon: „Kommunisták” című könyve, és akkor már nem volt értelme folytatni ezt az egészet. Pedig még drága apja, a jó órában született Ismeretlen Kisnemes verte át Kun Bélát is, aki az egykori nemesi kúriát feldúlva, és éppen a sézlin ülve követelte az ékszereket! Szegényem, nem tudhatta, hogy abba rejtették el…Végül is peches alak volt…Hát közben meg nem beleesett a lornyon a szaftba!
Erre a kis csobbanásra lett figyelmes Nem Cseng Csak Dong, egykori többfővárosi attasé, aki lényegében, úgymond „hivatalos megbízatását tekintve”, egy komcsi kém volt Kínából, de sikerült egész életében inkognitóban maradnia. Művészlélek volt. Messze nem ez volt valódi neve. Rossz nyelvek szerint ezt a titkát egyszer egy több hölggyel folytatott szaké-parti keretében árulta el, mondván: „Itt ezen a nyugaton minden csak dong, de semmi se cseng…” Na igen. Mély lelkéből és titkos életéből fakadóan, a vadzsrájana buddhizmus híve volt, ami lényegében egyfajta tantrikus buddhizmus, úgy is mondják egyesek, hogy „a mennydörgés útja”. Hogy aztán őkelme leginkább az ágyban szeretett mennydörögni, az maradjon örök titok. De az kétségtelen, hogy birtokában volt egy vadzsra csengő, mellyel, szolgája nem lévén, önmagának szokott csengetni, ha éppen rákívánt egy szépségre. A csengő hang végképp felcsengette vágyát, és következhetett a vadászat! Mert ugyebár a csengő a nőneműség szimbóluma! Sok kisvárosban volt kis lakása, sokszor költözött, leginkább a komcsik nyaggatásai elől, de oly laza módon firkantgatta kitalált információit, hogy mindig sikerült lehorgasztania kéretlen felkutatóinak hunyorgó-kétkedő nézéseit. Legfőbb kincse, egyben fennkölt szervének szimbóluma sem volt más, mint egy igazi vadzsra, a buddhista legenda szerint a gyémánt és a mennykő elpusztíthatatlanságát szimbolizáló, hímnemű „szerszám”, egy két végén bunkósra, vagy hegyesre faragott jóféle nyeles, melyet Indra és sok más követője ölésre is használt. Csak Dong úr – mert így rövidítették nevét ismerősei – ugyancsak a gatyájában, vagy zsebeiben hordta nagybecsű tárgyát, sokszor megtapogatta, hogy bizonyos helyzetekben, vagy helyzetek ellőtt fokozhassa vele önbizalmát. Persze, hogy babonás is volt! S bár sajnálatos módon, nem ismerhette személyesen Lin Yutangot, mégis, szinte prototípusa volt annak az átlag-kínainak, akit oly találóan jellemzett a nagy író, hiszen Mao nyávogásait se vette komolyan az „istenadta nép”.  Annál jobban kedvelte Konfuciuszt, különösen azon két mondatocskáját, mely szerint: „Az igazság nem tér el az emberi természettől. Ha az, amit igazságnak tekintünk, eltér az emberi természettől, nem biztos, hogy igazságnak tekinthető.” Na igen…Hunyorogva, de inkább befelé röhögött európai vitapartnerein, hiszen jól tudta, hogy „most”, a Kali – juga korszakában az igazmondás gyakorlatilag nem létezhet, már csak azért sem, mert „hivatásából” adódóan az ő kenyere is a füllentés volt. Sokszor csak annyit jegyzett meg, vagy vetett közbe, hogy „Na jólvan kis Kali-juga gyerekeim!” Persze, ismerőseinek fingja sem volt arról, miről is beszél…Élete múlásával, egyre inkább valami homályos csü-sze-féle alakká lett, aki konfuciánus tudós – bár utóbbitól messze volt – , ugyanakkor a buddhistákra jellemző visszavonultságban él, de akár női is lehetnek, és nem kell folyvást vegának lenni. Mindez álom maradt. Így aztán, ”most” is, ebben az időtlen időben, a disznótoros asztálnál ülve, erősen markolta szerszámát, és azzal a pajzán gondolattal foglakozott, hogy vajon mit szólna egy tantrikus bizsergéshez Pankrátorkai Kazamata, aki egy hatalmas termetűnek kinéző, gömbölyded kebelcsoda volt, éjfekete ruhájában pompázva. Állítólag görög származása kétségtelen lehetett, és azt híresztelte magáról, hogy még a híres Kazantzakisz is ágynak döntötte. Nagyon büszke volt arra a soha meg nem történt esetre, mely szerint, fent említett író személyesen kérte meg arra, hogy menjen vele a Kaukázusba (1919-ben!), ahol több, mint százezer görög sorsa forgott veszélyben, akiket bármi áron haza kellett telepíteni. Elmondása szerint akkor éppen Párizsban tartózkodott, és egy „szabadság szeánszon” vett részt, ahol annyira leitatták, hogy teherbe ejtette egy felelőtlen francia költő, akiről azóta se tud semmit. Így aztán nem tudott elmenni vele…Meggyőződése volt, hogy Villon nem lehetett a tettes…Szerencsétlen sorsú fia elhagyta kicsapongó anyját, és állítólag Szpinalonga szigetére került, mint leprás, ahol nyomtalanul eltűnt.
Sok minden eltűnik az évszázadok során, és néha a feledés, vagy éppen az egyre ferdébbé, hazugabbá váló emlékezés is vigasztaló adomány lehet, de egyszer csak eljő „a pillanat”, és az idő végképp megteszi hatását. Bekövetkezik a végső feledés, melynek egyre növő burkából nincs többé szabadulás. Minden tett és szó áthangolódik, megemlékezéssé sorvadnak hősök és gazemberek, miközben díszes szobrokkal ékesített sírok szakadnak be, egymásra döntve nemzedékeket, és mindent, de mindent…
Lord John Headshit sem volt vidám már jó ideje, mert lovassági roham-emlékei helyett, egyre inkább köszvényes rohamok rohanták meg. Szegről-végről Lord Cardigan leszármazottjának tekintette magát, és ezért is viselt mindenkor kardigánt, akár zsakett, vagy frakk helyett is. Homályos emlékfoszlányokból összetákolt történet volt ez az egész, melyet nagyapja dadogott neki valahol Yorkshire-ban, ahol „landed gentry” felmenői éltek. Még a normandiai partraszállás időszakában gyerekeskedett nagyszüleinél, de apja nem jött haza a háborúból, anyja ettől megtébolyodott, és elmegyógyintézetbe került. Aztán felnőtt férfi korára végleg árva lett, de nem adta föl, elvégre brit volt! Ügyvédet faragott magából. Ettől aztán még jobban nyomasztotta a Headshit becenév, amit, állítólag gúnyból kapott egyik felmenője, aki VIII. Henrik paraszt származású fegyverhordozója volt. Ez az ember állítólag azt híresztelte a királyról, hogy a lábain keletkezett sebek nem egyebekből eredtek, mint egy botrányos falusi verekedésből, ahol Henrik egy parasztlányt akart magáévá tenni, de a lány testvérei jó elagyabugyálták, véresre verték lábait, majd keresztülhajtották a disznóólon és a baromfiudvaron, végül a budiba hajították. Őse ajkain egy kocsmai mulatozáson buggyant elő ez a mese, és ettől kezdve akasztották rá e gúnynevet. Na persze ez se magyaráz meg semmit. Főleg azt nem, hogy ő mitől maradt az, ami. Amúgy a Grandfuck becsületes vezetéknévre hallgatott, de a kutya se így hívta. Velejéig royalista volt, másokkal szemben minden lojalitást nélkülözve. Magányában böstörögve tengette napjait, és, akárcsak Simonini kapitány, vagy Dalla Piccola és sokmillió hasonló, totális éntudat-zavarban szenvedett, de abban kiegyezett magával, hogy csaknem mindent és mindenkit gyűlölt, vagy legalábbis lenézett. Mert ugye a franciák hülyék, léhák, a nők kurvák, folyvást önmagukat kaszabolják, büdösek, koszosak, alkoholisták, meg minden…A szlávok lusták, kegyetlenek, aljasok, mint a cigányok, a németek puffadt agyú idióták, sörből van az agyvelejük, megalomániások, öntelt disznók…És így tovább. Kelet meg nem létezik, az maga a sötétség. Szerencse, hogy van egy United Kingdom! „Ezek odaát még a kardigánt se találták volna föl! Nem is beszélve a krikettről!” – kiabálta el magát egy flaska whisky után – úgy esténként, de ez itt most nem is érdekes.
A dúsan terített asztal fényeszöld bársony abroszán gyertyák, lámpák és ledek fénycsóvái botlanak egymásba. Húsok, mártások emlékei gőzölögnek, néha megreccsennek az egymástól lassan eltávolodó parkett-darabkák, s az egykoron fényességes intarziák rajzolatain absztrakt koszfoltok virítanak. De legalább nem csúsznak el a pincérek, még Oliver Hardy sem, aki oly sokszor botlott bele valamibe, vagy vágódott hasra egy banánhéjon. De szép idők is voltak azok! Lehet, hogy ez egy kastély, de lehet, hogy csak egy kis kúria, vagy valami más, de biztosan nem holmi bérlakás. A függönyök mögött se a Nap se a Hold nem jár.
De milyen fura a történelmi élet, mivelhogy éppen Grandfuck mellé került Handabanda Tekla, a jeles komputerka, akinek halovány fogalmában sem létezik az emberi sorsok iránti érdeklődés, számára a történelem és az élet éppen most múlik el, s mindeközben billentyűket ütöget bizonyos ritmusokra és lesi a monitor csodáit. És, hogy még jobban hozzáférjen a legeslegfrissebb információ-ferdítésekhez, lekicsinyíttette melleit, mert miattuk nem látta tisztán a bal alsó sarokban tanyázó Y betűt. Most már minden rendben van, hiszen dolgozik a tesztoszteron túladagolás. Ő nem kér a szokásos kajákból, szigorúan GMO-s tejet, müzlit és energiaitalokat szürcsöl, néha chipseket ropogtat, esetleg bedob egy kis szőlőcukrot, s ha mégis nagyon megéhezne – ami igen ritka -, akkor benyel egy műhúscafatos hamburgert. Mit is kívánhatna még magának egy már régóta elmúlt poszt-nő? Ő már egy digitális ingoványban hancúrozik, és nem is hasonlítható, mondjuk a dagonyázó vadmalacokhoz. Legföljebb csak annyiban, hogy a boldogság-hormonok mindkét esetben kiütik a lámpást az agyakban.
Grandfuck őlordságát ugyan bosszantja a helyzet, de aztán meggyőzi magát, hogy ez a szerencsétlen miss valószínűleg valami elmeosztályról szabadult, és most éppen az előírt kúráját gyakorolja. Ennél viszont sokkal jobban irritálta, hogy másik szomszédjának ormótlanul hosszú szakálla folyvást belelógott a levesbe, onnan meg szanaszét, mert képtelen volt normális helyzetben nyugtatni a fejét, néha meg az asztal közepére hajolva turkált a pecsenyében. Pedig hasonszőrű szivar volt, méghozzá Ex-vitéz Felsőpurgatóriumi Nem Nem Soha nagybirtokos, akire néha üvöltéssel egybekötött beszédrohamok törtek, s olyankor helyéről felugorva, ököllel kezdte verni az asztalt. Mert „Nagy Magyarország menyország, kis Magyarország nem ország!”…Nem jó, de mindegy. „Nemzethalálba zuhanva porrá sújtva támadunk föl! Másoknak megásva visszaszerezzük!” Na igen…”Mérgezett paprikáscsirkét nektek!” Az nem finom…Aztán tovább ivott.
Hirtelen egy kis zaj keletkezett: leszakadt az egyik karnis a vörös brokátfüggönnyel, ami azért már elég koszos volt. Mögötte nem volt ablak. De az kit érdekel! Ki tudott és egyáltalán ki akart innen már, vagy még kilátni?
Na és, ha lett volna ablak helyett egy kis rés, akkor vajon mit láthatott volna meg az a kíváncsi, aki kipillantott volna innen? Ekkora kockázatot vajon ki vállalt volna?
Talán még Krasznaja Plósagy sem, a Gulág-díjas Krasznüj Plósagy büszke özvegye sem,
akinek, háborús és egyéb hőstettei okán, annyi kitüntetés lógott a mellein, hogy belecsörgött a terem, ha megmozdult. Ő, a hős buzdító és rohamvezető, a sztahanovista agyrokkant, a Cuki Cirmos Cica ötvenszeres Penis-hőse, akinek apja, mint lerokkantott traktoros szállt szembe a mensevik túlerővel egykoron, valahol Vagyalavosztragsztarszkaban…Jajám! Aki alatt azért robbant föl a traktor, mert nem bírta az elvtársi rohamokat! Bizony! Pedig, nagy szerencsétlenségére ő sem ismerhette a kitüntetések áradata által oly sokszor szegycsonton bökött Ilja Grigorjevics Ehrenburgot, akit a Jóisten bizonyára arra ítélt, hogy a pokolban kezet foghasson Hitlerrel. De ez csak egy babonás mendemonda, amit a „peresztrojka” hagyott maga után. Hát igen…De azt se felejtsük el, hogy tele van a világ bölcs frázisokkal is, melyek sokkal erősebb hatásúak, mint például egy seduxen, vagy egy sanax. Például, „örök igazság” gyanánt szokták emlegetni, hogy minden házassághoz, veszekedéshez legalább két főre van szükség. De ez így van a háborúkkal is, nem? Elvégre: „párosan szép az élet!”
Tévedhetetlen Alzheimer-tekintettel és szájmozgásokkal igazgatta szódás szemüvegét, vállaira omló szőkés őszes haját az a láthatóam igen előkelő hölgy, aki nem volt más, mint
Herr Otto von Kaput Gemacht özvegye. Ez a Kaput Gemacht a Wermacht igen aktív tábornoka volt valamikor, és a vaskereszt mellett, elnyerte  a Lager Medal Gold fokozatát is.
Az Anschluss ideje alatt ismerkedtek meg Bécsben, s a szerelem oly méreteket öltött a hölgyben, hogy szinte belegabalyodott a horogkereszt szövevényes mintázatába, és már akkor és ott schluss volt neki minden tekintetben. Csak úgy dőlt belőle az őrjöngés! Na meg a pezsgő a parkettákra, szőnyegekre és egyebekre. Ezzel a kétméteres dámával, nevezetesen Gertrude Küssmich Bitte-vel történt meg az a kínos malőr, hogy 1937. július 18-án, Münchenben, amidőn a Führer éppen megtartotta ünnepi szónoklatát a Német Művészetek Háza felavatásának kapcsán, és már az előcsarnokban mutogatta a „heil” jeleit, szegény Gertrude megbotlott benne, és mindketten eltaknyoltak. Megmentésükre Göring úr iramodott, de nagy sietségében beakadt a marsallbotja a lábai közé, és mit tesz Isten, éppen a feltápászkodó Führerre zuhant. Ilyen mélységes csöndben még sohasem röhögtek emberek, mint azokban a pillanatokban. Csupán néhány féltő sikoly tódult ki a rajongó hölgyek ajkai közül. Ebbe a sikoly-sorozatba fonódott bele Küssmich Bitte felkiáltása, mert úgy érezte, hogy valaki a lábai környékén illetlenkedik az asztal alatt. A renitens illetlenkedő nem volt más, mint Digi Talia, az első ezüstös színű transzhumán lény, aki elveszett csavar-mellbimbóját kereste a földön. Elgurulhatott valamikor valahová…Szerencsére a szervere érintetlen maradt és a software is tovább működött. A hardware persze egyelőre még központilag manipulálható volt, egy úgynevezett brand new fejlesztésű agy-tudat-blokk (brain mind block, avagy BMB) segítségével, mely elsődlegesen a halánték,- és homloklebeny tájékaira adott impulzusokat egy meghatározott hálózattal bíró, gondolat-kanalizáló chip-rendszer által. Itt a borderline jelenségnek volt rendkívüli szerepe, mely fogalom az egykori „személyiségzavar” megnevezésével azonos, csakhogy ebben az esetben, a fantázia, fantáziálás és az intuíció teljes tiltása, avagy blokk alatt tartásának céljait szolgálja. Sokan „negatív techno-borderline” terminussal illetik. Mert ugye „mindennek van határa”… Még tán annak is, aminek azt hiszik, hogy nincs, mint esetünkben azt Hí MI DE File van Menkü, Digi Talia okítója, aki az örök élet és a chip-világ felszentelt mestere, egy arab anyától született holland-magyar-japán keverék, rendületlen szorgalmazója a természetes emberi intelligencia leépítésének, de leghőbb rögeszmés vágya, a tolóajtó-szerűen cserélhető neocortex állomány programjának kifejlesztése. Ő nem ült a „többiek” közé, hanem az amúgy sem fényességes terem egy sötétlő kis zugában rendezkedett be, egy számítókép asztal és egy kis led-lámpa társaságában. Minek neki más?
A „ház”, melyben e kéretlen kiválasztottak honolnak, bizonyára egyfajta természeti környezetben volt, van. A növényzet és állatvilág szukcessziója, egykoron dús vegetációt fejlesztett ki, ahol madarak röpködtek, mókusok ugráltak, rovarok zümmögtek, és lehet, hogy gondtalan szerelmesek is sétálgattak. Lehet, hogy „most” éppen Tonio Kröger vár Ingeborg Holmra, akibe oly reménytelenül szerelmes volt, vagy netán amerikai bombák robbannak letompított hangú emlékekben, bár az sem kizárt, hogy éppen kivágják az őserdőt, hogy gyárakat, lakótelepeket építsenek…Mondjuk kitör valamiféle „függetlenségi háború”, vagy „szabadságharc”, könnyezve búcsúznak egymástól a mátkapárok, trottyos zenekarok húzzák a zene-demagógiát, és magukat szenteknek tartó diktátorok ordítoznak…Közben Jézust éppen felfeszítik. Minden lehetséges, hiszen már minden megtörtént…
De ni csak! Ott ül, csaknem az asztalfő kellős közepén Páter-Noszter Atya, elnyűtt franciskánus öltözetében, bal kezében a folyvást vérző kis feszülettel, jobbjában májas hurkával. Bár semmi módon sem ismerhette Umberto Eco-t, a híres írót, tudóst, mégis, mintha folyvást „A rózsa neve” című művéből ordítozott volna néhány mondatot, mindig ugyanazokat, s közben hadonászott a vérző feszülettel. Íme: „Az emberek bűnei miatt a világ a mélység szélére került, s már ott van benne magában is az a mélység, mely a mélybe taszít. És holnapra – és itt nagyot böffentett – , az emberek kisebb testűek lesznek, mint mi vagyunk, amiképpen mi is kisebb testűek vagyunk a régieknél…Mi egyéb volna mármost a mi rendünk isteni küldetése, mint szembeszegülni a mélységnek tartó rohanással, ismételgetve őrizvén és védelmezvén az atyáink által reánk bízott bölcsesség kincseit?” Ezt befejezvén felugrott, az asztalra vágott egy nagyot, majd kiborult a romlott madártej a tálból, aztán felhajtván vagy egy deci vöröset, maga is bevörösödve folytatta: „Nyugat, az az átkozott hitehagyott nyugat! Már az apát úr is megmondta, hogy: ’Az isteni gondviselés úgy rendezte, hogy a világ kormányzása, mely az idők kezdetén napkeleten volt, annak a napnak a közeledtével foktól fokra nyugatra helyeződjék át, hogy tudjuk, közel a világ vége, mivel az események folyása elérte szélét az univerzumnak.” Aztán visszarogyott székére. Majd elszenderült, a májas meg kiesve kezéből, és a padlóra gurult. Ha szavalt, akkor a tanultabbja akár azt is hihette volna, hogy „a perjel”, avagy Savonarola éledt föl benne, dörögve döngetve lelkeket, kapukat.

Kiss Tamás: Burleszk

Volt itt valahol egyáltalán ajtó, vagy kapu? Az ürge maga volt a rejtély, persze – akárcsak a többiek – ő se tudta hol van, és hogyan kerülhetett ide. Hacsak Tikta Kavala Bakta Ottó, a nagy bakhta, avagy, a nagy hindu hívő nem sejtett meg valamit hold-féle módon kitágított szemeivel, melyekből csak úgy ömlött az ezotéria. Úgy tudott másokra nézni, hogy a vese kanyarulatos csatornái is kiegyenesedtek a lelkiismeretfurdalásoktól. Bizony! Mindeközben a szarvanászanát gyakorolta a terített asztal mellett, a földön. Többen elbotlottak már benne, de az sem tudta kihozni réveteg állapotából. Indiához amúgy semmi köze se volt, egy egyszerű negyven éves könyvelő volt, aki szintúgy a szuperművelt Európán kívül kereste az üdvözülést, akár már itt e földön is. Szakállat viselt, kontyot növesztett, színes csíkos, magasnyakú inget viselt, folyton csendben volt, vagy mormogott valamit az orra alatt, és láthatóan boldog volt. Elvolt magában, magával. Vegetáriánus lévén, ellopkodta a tálakból a zöldségféléket, és a gyümölcsöstálakat is megdézsmálta, de az nem zavart senkit sem, hiszen itt elsősorban igazi húsevő ragadozók játszották a nagyot. Utóbbiak duzzadtak az önbizalomtól, hiszen nem is sejthették, hogy miattuk tudtak a politikusok belőlük és másokból is pojácákat csinálni. A pojácává tett tömeggel meg azt lehetett és lehet is kezdeni, amit az éppen ügyeletes hatalom, vagy diktátor óhajt. Mert „felséged óhaja parancs”, de lehet az éppen elvtárs, vagy ”úr” is. Sőt még Az Úr is, ha szegényt lerántják a mennyből egy kis háborús élvezet okán. Szegényem, megfeszítettsége óta szinte állandó ingázásban van ég és Föld között. Legalábbis, Svejken, a derék katonán kívül szinte az egész emberiséggel elhitették ezt a „tényt”. Na, de őt hivatalosan is hülyének nyilvánították. Mert hát, ha egyszer így van?
Az a bizonyos asztal, melyen disznótorosok füstölögtek és egyebek hűltek, valamikor tárgyalóasztal is lehetett. Már csak azért is, mert a monda szerint, egy rendkívül vehemensen heves magyar főrendi emberke, éppen ezen fehér asztalnál tárgyalta volna meg szomszéd birtokosával egy bizonyos fehérszemély neki szóló átruházását. Vitéz Radaváry Mennydörgős Menkü ugyanis szemet vetett Iluskára – aki persze nem ismerhette Petőfi Sándort -, és e szent helyen zajlottak le a csaknem erőszakba torkolló megbeszélések.
Mert több is volt belőlük, hiszen három a magyar igazság – és így tovább…No, mármost,
éppen birkapörkölt volt galuskával, azon a szépséges késő őszi délben, amikor Vitéz Radaváry elérkezettnek látta az időt, hogy falhoz kenje tárgyalópartnere tajtékpipáját, mely ott feküdt a két szemben ülő személy között, az fehér damaszt abroszon, mint valami demarkációs vonal.
Mert Vitéz Makacsváry Töknyóc Ödön, az elkártyázott Menny-Gott kúria utolsó kétszáz kilós sarja, igencsak húzódozott az egyezségtül. Piparöptetés közepette bődült el vitéz Makacsvár, hogy aszongya: „Én meg a trágyalóasztalt vágom méltóságod pofalemezibe!”
Így aztán, ki tudja mi óta, de a népek Erre-Felé csak trágyalóasztalnak hívnak minden nagyobb négylábú fából készített tákolmányt. Végezetül nem vágta a fejéhez, mert az üvöltés végképp kiszívta maradék erejét, melyet elsődlegesen a disznótoros és a legurított borok tömege kötött le. A két vitéz aztán valahol eltűnt a történelemben. Vitéz Makacsváry kúriáját egy ideig lovak lakták, mégpedig a Vörös Hadsereg jóvoltából. Ez is történelem.
Ülnek itt elméletben mindenféle katonák is, közlegények, tisztek garmadával, de ők ugye nem látszanak, nem láthatóak. Dögcédula tulajdonos láthatatlanok, akiket „hősöknek” szoktak nevezni mindazok, akik sohasem mentek ki a frontokra, de miattuk zavarták őket a halálba. És ők mentek, mert ha nem…Igen, az a „mert ha nem”, egy nagyon jó érv volt/van és lesz. Különben is „a hazáért”, meg „a királyért”, meg „a szabadságért” és egyéb effajta nyalánkságokért sokan önként is kivitették magukat mindenféle vágóhídra. Így is úgy is fuccs lett a disznótorosnak. A gulyáságyúban főzött kotyvalékok kutyagumit se értek, legföljebb a latrinák kerültek nagyobb üzembe, ha aljas módon föl nem robbantotta azokat az ellenség.
Na persze az elfoglalt épületekben, kastélyokban, azért volt rendes Walter Closet is, melyre az angol nemzet oly nagyon büszke. Lehet is ugye. Még egy francia főtörzs is megemlékezett eme nagyszerű találmányról, amidőn rettenetes becsinálásokat követően, végre rátehette fenekét egy ilyen tákolmányra. Pedig neki hivatalból is utálnia kellet a United Kingdomot és annak minden polgárát. Szép neve volt: Emile Louis Pascal, akit csak a „merdique”, avagy „főszaros” gúnynévvel emlegettek, de hát nem tehetett róla szegény, hogy renyhe működésű, instabil emésztőrendszere volt. Nem állhatta azt a rengeteg „ződet”, amit szeretett hazájának konyhája asztalára pakolt. Van ez így. Most is székhelyén csücsült, mert természetesen nemigen bírta a disznótoros menüt. Sajnálatos módon, nem ismerhette személyesen Blaise Pascalt, a híres filozófust, de mivel egész életében a kételkedés nagy rajongója volt, nem vetette meg, sőt néha olvasgatta, míg fel nem dühödött tőle. Válaszokat várt, mindegy, hogy honnan, csak jöjjön valami, még időben. De nem jött. Mindezt titokban tartotta. Tudta, érezte, hogy – Pascalra gondolva – „Belháború van az emberben az ész és a szenvedélyek között”, ami feloldhatatlan. Aztán meg, „Felfoghatatlan, hogy létezzék Isten, de ugyanúgy az is, hogy ne létezzék.” Idegrohamokig meditált ezeken a problémákon. Hogy miért is lett katona? Azt egyre kevésbé értette, hiszen mélységesen gyűlölte a hadakozás minden formáját. Nem voltak már kétségei afelől, hogy eltévesztette az életét. Talán apja tehetett róla, aki igen keményen kezelte és fét tőle…Már mindegy. 1955 januárjában, Jaques Massu tábornok parancsára érkezett ő is Algériába, egy véres konfliktus kellős közepébe. Algéria, úgymond, fel akarta magát szabadítani a francia uralom alól, és kegyetlen gerillaharcot indított. A teljes „szocialista tábor” és Mao Ce Tung eszméi buzdították harcra a hazafiakat. A „főszaros” nem lett hős, de megutálta az embert – úgy általában – és a katonasorsot is. Példaképe – még ifjú korából maradt vissza – nem volt más, mint Jean Clouet Anne de Montmorency, akiben valami „komplex emberit” látott, messze nem csak a hadakozást, hanem valami „mást” is, amit nem tudott megnevezni. Na és ő még szilárdan hitt Isten létezésében. „A lényeges dolgokra csak érzések vannak, szavak nincsenek” – mondogatta magának saját bölcsességét. Egész életében sóhajtozott, és nem vitte semmire. Hogy hogy került ide, arról halovány fogalma sem volt, mindenesetre valami véletlen lehet csak az oka. Nem baj, a WC egészen tűrhető. Bár nála ez várható volt, de ő maga sem gondolt arra, hogy éppen szent helyén jön rá egy gondolat, mely szerint: „A történelem lényegében olyan, mint a pörgetőtermékes klozet!”
Ez a szakkifejezés éppen a lehúzás pillanatában ütött elméjébe, mert látta, hogy a termék ugyan le akar zúdulni a vízsugárral, de különös módon, mire ez bekövetkezhetett volna, egy erős ellen-vízsugár csapott az útjába, és rögvest visszaterelte egy szinte végelláthatatlan körforgásba…”Mindig minden ugyanaz marad, csak más hülyékkel csináltatják végig…”
És ekkor határozta el, hogy mégis megkóstolja a disznótorost!
De ahogy visszaindult a disznótoros színtere felé, egy hatalmas sikítás és csörömpölés ütötte meg a fülét. Nem történt semmi különös, sőt csak a szokásos: mondjuk a fehér főkötős szűziesen szelíd Isabelle kisasszony, kiesve egy szokványos krimiből, éppen sikoltozva ejtette el ura teljes reggelijét, mivel meggyilkolva találta a könyvtárszobában…

Ezzel Vége az első levonható tanulságnak…

Kiss Tamás legutóbb a Szöveten: