PRÓZAIRODALOM

Földi Erzsébet: Látogatás

A nő egyedül érkezett a vasútállomásra. Könnyű nyári szoknyát és felsőt viselt. A kora reggeli fuvallat olykor belekapott szoknyájába, végigsimított csupasz karjain. Ilyenkor alig érezhetően megborzongott. Kézitáskáján kívül egyetlen poggyásza volt: fonott kosarában ajándékcsomagot helyezett el. Arcán és tartásán enyhebizonytalanság látszott.

Rápillantott az órára, majd körülnézett. A peron üres volt, csak a szolgálattevők jártak-keltek, tették a dolgukat. A szerelvény még nem érkezett meg. A nő leült egy padra. Tekintete maga elé révedt, fátyolos volt, változó. Várakozás és félelem, remény és lemondás, öröm és szomorúság, szenvedély és fájdalom váltakoztak benne.

„Szia!”, köszönt rá egy férfi. A hang ismerősnek tűnt, felnézett, és halvány mosoly jelent meg az arcán. Régi ismerős állt előtte, akit több éve nem látott, mert az illető Magyarországon él.

„Hát te? Mi járatban vagy itthon?”, kérdezte felderülő tekintettel.

„Egy régészettel kapcsolatos ügyben jöttem. A helyszín nem jelentős, az ügy annál inkább.” Megnevezte úticélját, a szürke kisvárost

„Nahát! Én is oda utazom”, mondta a nő és hangja oldottabbá vált. „Egy kedves ismerősömet szeretném meglátogatni, aki most egy egészségügyi intézményben tartózkodik, mert ápolásra van szüksége.” A hangja vibráló volt, először picinyke öröm csendült benne, aztán kis aggodalom. Arról nem beszélt, hogy soha nem járt abban a kisvárosban, és hosszú tépelődés után szánta rá magát erre az utazásra, amely távoli, ismeretlen helyszínre vezeti. A férfi mintha mégis ráérzett volna a kétségeire, így szólt: „Idegenvezetőd leszek. Hiszen többször is jártam ott, és egyébként is nagy gyakorlatom van aprócska helységek feltérképezésében.”

„Ó, ennek nagyon örülnék!”, felelte a nő. „Nagy segítség lenne számomra. Köszönöm szépen.”

„Szóra sem érdemes!”,  jött a férfi válasza. Egyetlen gond csupán, hogy útközben kutatásom anyagával kell foglalkoznom.”

„Semmi gond!”, mondta a nő. „Én viszont rendezni szeretném magamban az elmúlt időszakot.  Sok apró esemény vezetett a mai naphoz.”

Amíg beszélgettek, begördült a szerelvény, ők pedig beszálltak. A rájuk váró út nem volt túl rövid, és egy átszállás nehezítette. A férfi valóban belemerült a munkájába, a nő pedig nézte az elsuhanó tájat. Gondolataiban hasonló módon elsuhant az a történet, ami évekkel ezelőtt kezdődött, és talán most ért a csúcspontjára, amikor személyesen is találkozhat régi-új ismerősével.

Némán emlékezett.

Egyszer volt, hol nem volt mesebeli történet a miénk. A valóság álomköntösbe öltözött. Rövid bemutatkozással kezdődött, majd leginkább írásban, ritkábban élőszóban folytatódott. Ismerkedtünk. Amikor két ember nem tud egymásról semmit, minden új és minden fontos. Rengeteg téma adódik a beszélgetések során: családi kapcsolatok, gyermekkori emlékek, az ifjúság korszaka, ezen belül a tanulmányok, döntés a hivatásról, munkavállalásról, a közben bontakozó ismeretségek, barátságok, érzelmek, azok ápolása vagy lazulása, a párkapcsolatok léte vagy nemléte, családalapítás lehetősége, személyiség alakulása, erények és bukások, sikerek, elismerések, fájó sérülések, veszteségek – egyáltalán: emberek és a világ dolgai.

Szétszórt kincsek ezek, szétszórt önmagunk. Mesevilág. A beszámolók olykor picinyke érként csordogálnak, máskor áradó, hömpölygő folyammá válnak. Ilyenkor a mondatok kapcsolódása sodródó, gáttalan hullámzás, egymásba ömlenek, szinte ölelkeznek. Az élőkép is hullámzó lesz, színei szivárványosak, itt-ott ragyogók, máskor eltompulók. Amikor először meghallgattál és válaszoltál nekem, örültem az odafigyelésnek. Később megosztottuk egymással életünk sorsfordulóit, így váltunk ismerősökké. Életünk és pályánk évei percekre bontva milliónyi apró mozaikkocka, amelyek emlékek hordozói, szép és kevésbé szép emlékeké, de mindegyiküknek színe, csillanása, hangulata, hangja, melódiája, illata, íze van. A hangod például melegbarna, bársonyos, nyugodt. Andalít, ugyanakkor frissít. Szélcsend lesz tőle, sima víztükör, a lélek befogadja a lágyan fonódó gondolatok gyöngyházfényét. Hangokból, szavakból szőtt varázslat születik. Az éjszaka kontúrjai puhák lesznek, rájuk szitálnak – mint alig érintések – opálos sugarak. A lélek megnyugszik, a szívet békesség és szeretet tölti be.

Az ismeretség akkor válik barátsággá, ha mindkét fél megbízik a másikban, és a végletekig őszinte. Feltétel nélkül elmondja a legféltettebb titkait, mert tudja, hogy a társa nem árulja el, soha, sehol, senkinek. A kitárulkozást gyakran mosolyok vagy könnyek kísérik, mélységet, árnyalatokat adnak a tartalomnak. Előfordul, hogy a sok-sok beszélgetés során egyetlen villanástól felmelegszik a légkör. Ez olyan érzés, amit egyik fél sem várt, nem számított rá, mégis megjelenik. Ami kialakul, egyszerűen VAN, nem tudunk és nem is akarunk hadakozni ellene. Ha valaki messziről is képes magához vonzani a másikat, az olyan erő, ami elől nem lehet elzárkózni. Emlékek és remények között sodródunk. A távolt közelire álmodjuk, a közelit pedig pillangószárnyon elküldjük a távolba. Ezek az elmélyült ismeretség álmai, amelyek szebbé teszik a mindennapokat. Pillangók…  

Gyakran napközben is eszünkbe ötlik valami, hát gondolatban leveleket fogalmazunk. Sok levélkezdeményt jónak tartunk, aztán mégis elvetjük őket, egy vélt jobbért. Ha nincs mód az ötletek lejegyzésére, ezek később kitörlődnek, s csak bánkódhatunk az elkallódott vezérfonal miatt. Ugyanez megtörténik velünk akár estétől reggelig is, mert az esti sziporkákat a reggeli nap eltompítja.

Nos, a pillanatnyi helyzet ebben a történetben az utazás…

Ahogyan a naptárban, úgy az érzelmek kavargó világában is hétköznapok, jeles napok és ünnepek váltakoznak. A legszebb, legbensőségesebb ünnepek a karácsony és a húsvét, a legszemélyesebb jeles napok a születés- és névnapok. Az alkalmak egyike tiszteletére szóba került a látogatás lehetősége, de szubjektív és objektív okok miatt a terv nem valósult meg.

Tavaly Advent, a szépséges várakozás ideje indított arra, hogy apró szeretet-jelzéseket keressek és valami módon eljuttassam hozzád, hiszen sokat köszönhetek neked. Meghallgattál, tanácsot adtál, segítettél. Elmúlt a karácsony, el a húsvét, már a születés- és névnapod is mögöttünk volt, viszont az apró ajándékok várakoztak: egy kedves könyv, karácsonyfadísz, hímes tojás, egy illat, tea, kávé, különös szépségű üdvözlőlapok. 2022 nyárutóján jött el a nap, amit oly rég vártam, amiről álmodtam…”

Ebben a pillanatban a varázslat hangulata hirtelen megszakadt. A vonat befutott az állomásra, s az útitársak leszálltak. A kísérő pontosan tudta, merre kell vezetnie, rótták hát kettesben az álmos, poros kisváros utcáit. A helyszínre érve a tényleges látogató az izgalomtól szívdobogva lépett a kaputelefonhoz és becsengetett. A kellemes női hang kérdésére válaszul bemutatkozott, és megnevezte, kihez jött látogatóba. A kapunyitásra néhány másodpercet várni kellett, s a portásnő megjelent.

„Sajnos, intézményünkben zárlat van, egy valószínűleg fertőzött személy miatt nem fogadunk látogatókat, és ápoltjaink sem hagyhatják el a belteret.”

A magyarázat világos és érthető volt, de a nő, aki látogatóba érkezett, egy pillanatig úgy érezte: összeszorul a torka és nem tud megszólalni. Tudott. „Csomagot hoztam”, mondta halkan. „Elfogadják? „Elfogadjuk, és rögtön kézbesítjük.” Átnyújtotta hát az oly rég, gonddal és szeretettel készített csomagot.

Gyermekkora óta  arcára mindig kiültek a hangulatok, érzelmek, könnyen leolvashatók voltak mindenki számára. Most a fájdalmas csalódás, a gyötrelmes kirekesztés volt a tekintetében, a vonásain.                                                                         

„Mindjárt átadom neki…”, hallotta az alkalmazott vígasznak szánt szavait, aki máris becsukta a kaput. A látogatók ott álltak kint, mint egy börtön bejárata előtt. A nő ebben a percben csak egyetlen dologra gondolt: „Ez volt a találkozás legbensőségesebb pillanata, mert a küldemény a saját kezemből – közvetítő által ugyan , de a te kezedbe kerül.”

A kapuhoz közeli padon egy ember ült. „Bárcsak te lennél!”, gondolta. „Akkor legalább messziről láthatnánk egymást! Legalább egy intéssel köszönthetnélek…” Folytak a könnyei, de ettől valahol a belső szorongás, feszültség oldódni kezdet. „Végre jártam nálad! Ennyi volt a Látogatás…”

Kísérője rövid megbeszélésen volt a kutatás ügyében, és őt arra az időre betuszkolta egy burekozóba, hogy megreggelizzen. Amikor érte jött, kimentek az állomásra. Üres, lepusztult állomás volt, poros és piszkos. Itt várták a beszállást a visszafelé járó vonatba. Már ragyogó kék ég feszült felettük, perzselő sugarakkal tűzött a nap, forrt a levegő. A poros kisváros utcáinak hangulata mellé pár szem szilvát szedtek fel a fák alól, ezt hozták magukkal emlékül. Egyetlen fotó sem készült a megélt pillanatokról.

Visszafelé is suhant a táj, és suhantak a Látogatás emlékképei. Kísérő jegyzeteit lapozgatta. Hallgattak. Nem volt miről beszélgetni.

Földi Erzsébet prózája korábban a Szöveten: