Megszokhattuk, hogy állandóan förtelmes, áporodott, savanyú hányásszag telíti a presszót. Még a sajtárnyi seggű pincérlány ruhájából is ez áradt, ahogy áthajolt felettem kicserélni az asztal jobb sarkán lévő hamutartót. Kénytelen voltam székestől hátrálni a tömény szagtól…

   Talán öten-hatan ültek rajtam kívül az ivó kriptaszerű lyukában, mindegyik átszellemülten bámult a pohár mélyén életre kelő folyadékok apró rezdüléseire.

   Cseresznyepálinkát ittam, úgy emlékszem, már a harmadik volt előttem. A bóvli, fekete címkésből. Meglocsolva némi cherry brandyvel (itt nem sajnálták belőle azt az émelyítő löttyöt), s néhány cseppnyi embervérrel vált teljessé a „szokásos” innivalóm… Utóbbi a magamon ejtett sebből került a pohárba. Akkortájt mindig hordtam magamnál borotvapengét. Óvatos, felületi vágás a kezemen, s a kicsorduló vért vagy lenyaltam, csakhogy sós-fémes ízétől idegenkedtem, így kialakult ez a módi. S hogy miért? A vért mágikus-szakrális erejűnek tartottam gyermekkoromtól, nem véletlenül skandálja Renfield a Drakulából eszelősen folyton: „A vér a lélek!” A hervadó, a széteső újjászületik a lenyelt vér által.

   Óvatosságból egyelőre megrekedni látszott a fantáziálás medrében, hogy másokét is ugyanígy… 

   Később próbáltam valahogy magyarázni a bizarr szokást, polgárpukkasztó provokációim egyikeként. Előfordult, hogy valahol közönség előtt vagdostam testemet, hogy csorgó véremből formálódjon a Mű… Igen ám, de itt nem volt közönségem…

    Nemsokára kértem a számlát, némiképp bosszúsan állapítottam meg: „már be sem tudok baszni a piától…” Távozófélben voltam, amikor egy nő, aki épp a WC-ből jött furcsa tánclépéssekkel, rám mosolygott, majd átölelt, mézédes bőnyálú ajkával mohón szájon csókolt. Látásból ismertem korábbról is, az egyik leghírhedtebb kurvának tartották a Balaton-felvidéken.

   – Hová indulsz? – kérdeztem valami elképesztő balfasz módon. („Kilép a klozetból, ugyan, hová megy?”)

   – Hazafelé… Vagy maradjak inkább?

   Eszelős ölelésben forrtunk eggyé… Nem törődtünk azzal, ki bámul fancsali pofával, s ki nem?

   – A piacon, valamelyik bódé mögött… Állva… Jó?

   Az úton vérvörös bugyijától is megszabadult, belegyűrte a táskájába… Feltűnt, hogy rendkívül igényes, ápolt nő. Vanília illatú volt tejfehér, hibátlan bőre… Bár aki a testéből él, nem engedheti meg magának, hogy zilált, csapzott, izzadt, büdös legyen, mint valami mosónő nagyapáink korából… S ugye, ami a bécsi drogériákban kommersz, nálunk luxus…

   Kissé bántott, amiért még egy italt sem fizettem neki. („Jó nagy prosztinger vagyok…”) Kiderült, szánalmas pénztelennek tart, a gazdagok öltönyben, és 1500-as Ladájuk van… (Jobbnak tűnt, ha nem említem, a rajtam lévő műtoprongyok nagyságrendekkel drágábbak, mint egy kibaszott konfekció öltöny…)

   A piac előtt, naná, hogy beleléptem egy nagy határ fosba… Tessék, önfeledten simogatok egy reszketőn megnyíló pinát, s közben a cipőm talpáról lenyomatot képez a flaszterre a fos…

   Arcomba lógó hajam állandóan a szájába került. Fura ízű lehetett a ráfújt hajlakk jóvoltából…

   – Mintha egy nővel lennék… – nevetett csodálkozva, ám gúnyos szándék nélkül.

   S ekkor váratlanul, vulkánkitörés-szerűen tört ki egyidejűleg mindkettőnkből a már-már elviselhetetlen kéj.

   – Ne kísérj haza! Egy aberrált vadállattal élek együtt. (S a nevét is mondta, a faszi amúgy nem volt ismeretlen számomra.) – Undorító, viszont a bőre alatt is lóvé van… Úgyis összefutunk előbb-utóbb…

   Többször találkoztunk utána, ami azt illeti, elképesztő helyeken szeretkeztünk, többek között a temető egyik kriptájának tetején.  Előfordult, valami pénztárcát is mutatott. Részeg ruszki katonatiszttől csórelta. Több pénz volt benne, mint amennyit egy esztendő alatt kap a szocializmust építő magyar munkás. Belemarkolt, adni akart a mocskoslila bankókból. Bosszúsan legyintettem:

   – Dugd a valagadba!

   Később eltűnt. Mintha a föld nyelte volna el…

   Úgy két-három hónappal később láttam a faszit, akivel együtt élt. Az egyik kocsmában. Részeg volt, mint a disznó… Vittem neki egy sört, s megkérdeztem, hol van Éva?

   Rám meredt vérágas, vizenyős szemmel:

   – Hol van? Hol van? Ott, ahová való volt mindig… A sitten…    S elkezdett krákogni, fölharákolt valami sűrű, nyúlós turhát, amit jólesően köpött a kocsma olajtól fényló padlójára.