(Pinterest)

Papírból kivágott kézzel nyúlok
a falusi járókelőkhöz.

Belegabalyodom egy virágágyás
iszapos szagú, mellkaskeményre
fagyott földjébe.

Kékül a szürkület; eljön értem egy ébenfából
faragott kakas.

Lenéz a torkomba
hangokat keresve,

hogy mire megszólalok, szájpadlásom
legyen a hóhatár,
amely fölött a csillagok és az égbolt
szereptévesztésbe kerülnek egymáshoz képest,
a fények, az észlelők, a tárgyak és a színek pedig
vonzódni kezdenek egy üstökös alakjához.

Szabó Dárió verse legutóbb a Szöveten: