Írmagom sem marad,
koptatnak a szelek,
mint minden puhatestű követ.
Elmos a folyó,
a csónakringató hullámzás,
leszek a vérem által
kék áramlás.
Ne keress,
meddő homok lesz a csontom,
port verve sodródom a szélben,
havazássá fagyva
leszek fehér lepel a télben.
Ha mégis rám találnál,
folyóhoz vezetne az utad,
pusztaságba, sivatagba,
de belőlem nem találnál
egy porszemnyi írmagot.
Ami voltam odavan,
elfüstölt rég,
medrek felkavart homálya lett,
iszapos apálya elfekvő vizeknek,
zöld vére
tavaszban pergő leveleknek.
Látod, mégis ott vagyok mindenütt,
húsom íze
ropogó alma,
testem száraz szalma,
amin elhever, aki él,
és amig húsom ízleli,
nézi a napot,
szemében lüktet a fény,
ami valaha én voltam.
Discover more from SzövetIrodalom
Subscribe to get the latest posts sent to your email.
