Nagy Csaba: Bevonulás Jeruzsálembe

Kotász Károly (1872–1941): Bevonulás Jeruzsálembe

1.

Tíz éves
lehettem.
Jól emlékszem
amikor
találkoztam veled.
A főtér
színültig
megtelt.
A tömeg
örvendezett.
Kezükben
pálmaág
lengedezett.
Csak vártak.
Arcukon
az izgatottság
egyre
jobban
kirajzolódott.
Az árusok
tekintete is
csak egy
pontra
fókuszált,
nem törődve
a vevők
bugyuta
kérdéseivel.
Még a
városi őrök
is mozdulatlanul
álltak.
A farizeusok
kérkedve
néztek egymásra.
A borús
fellegek
csak némán
figyelték
a földiek
zavarodottságát.


2.

(Egyszeriben a mindenség elhallgatott)

A távolban
egy sötét
szamár
tűnt fel.
Rajta egy
harminc év
körüli férfi
hófehér
lepelben.
Arca békés,
tiszteletteljes
volt.
Az utcán
sok mindent
láttam:
gúnyt,
irigységet,
csodálatot,
hazugságot,
ármányt,
pislákoló
szeretet,
de mint az
az arc,
hasonlót sem.

(A tömeg vad hozsannába kezdett)

Vajon ki ez a férfi?

(Csak suttogták nevét)

Miért várták ennyire?

(Titkon hallottam: a MEGVÁLTÓ!)

A farizeusok arca miért lett gúnyos?
(Egyik árus: MERT NEM HAZUDIK!
ISTEN FIÁNAK MONDJÁK!)

– Méghogy Isten fia!
– micsoda marhaság,
aki így hívatja magát.
– Ócska nagyzás! –
Szűrődött mellőlem
egy kósza hang.
Nem válaszoltam.
S csak álltam
lehajtott fejjel.
De tudtam,
hogy biztos
nem közülünk való.

(A szamár megállt)

Elvakított csillogása.

(Felnéztem)

Ő akkor
lehajolt hozzám.
Végig
simította
bozontom.
Nem
kérdett
semmit,
egy árva szót
sem szólt,
de éreztem
mégis mindent
tud rólam.
Viszont
én egyre
megkértem,
egyengesse
rögös utamat.
S oktasson
jó szóval,
és hitemet
tartsa meg bennem.

Nagy Csaba verse legutóbb a Szöveten: